Október 18,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Vadai Ágnes könnyei

Vége az MTVA visszafoglalásának. Az ellenzéki képviselők feladták. Kijöttek. Tárgyalni akarnak. Nem kellene, már régen nincs kivel. De történt valami tegnap, ami talán jó lesz arra, hogy az ellenzéki pártok megértsék végre, mi is a dolguk.

Néztem, ahogy Vadai Ágnes kiszáll egy mentőautóból és a kamerának hátat fordítva hosszasan zokog. Aztán néztem a dühös politikust a stúdióban, amikor arról beszélt, hogy erőszakoskodtak vele. Leverték a sapkáját, lökdösték, nem engedték be, nem engedték ki és hiába kért segítséget a rendőrségtől, nem kapott. Vadai nem érti, hogy egy országgyűlési képviselőt, egy magyar állampolgárt ebben az országban szabadon terrorizálhatja egy biztonsági őr és nincs, aki megvédje. Annál a mentőautónál nem a gyengeség könnyeit sírta el Vadai, hanem a tehetetlen düh könnyeit. Ideje volt. Ideje volt egy lépéssel közelebb kerülni a valósághoz.

Erős a gyanúm, hogy az MTVA székházba bejutás ötlete jó bulinak tűnt. Politikailag megtérülő, de lényegében kockázatmentes bulinak. Hiszen a képviselőket nem lehet kirúgni a munkahelyükről, ezt még Orbán sem teheti meg és egy képviselőnek számtalan előjoga van, ami egy átlagos polgárnak nincs. Látványos dolog bemenni a fideszes közpénztévé fészkébe és követelni a petíció beolvasását. Látványos és mindenképpen megtérülő dolog. Aztán haza lehet menni a jól fűtött otthonaikba és le lehet aratni a babérokat. De szembe jött a valóság.

Az a valóság, amit mi, egyszerű polgárok napról napra megélünk. Rólunk naponta ütik le a sapkát, naponta vágják ránk az ajtót, naponta röhögnek az arcunkba hatalmaskodó senkik. Minket nem véd a képviselői igazolvány, nincsenek előjogaink és már nincsenek jogaink sem. A mi karunkat bármikor hátracsavarhatják, kihajíthatnak az ajtón és lerúghatnak az ablakból. De tőlünk elvehetik azt a keveset is, ami a családunk megélhetését biztosítja. A munkahelyünket, a vállalkozásunkat, a gyerekeink nevelését, a gondolataink és a szavaink szabadságát.

A politikusok – az ellenzéki politikusok is – védett burokban élnek. Most talán megrepedt ez a burok. Talán megtapasztaltak egy morzsányit abból, hogy mi folyik ebben az országban. Talán kezdik megérteni, hogy mi a dolguk, mi a kötelességük, miért küldte oda őket az, aki rájuk szavazott. Nem a jó fizetésért, nem a biztonságért, nem a senkit nem érdeklő sajtótájékoztatókért, nem azért, hogy kollaboráns gyávasággal közreműködjenek egy diktatúra kiépítésében.

Vadai Ágnes könnyei akkor válnak értékessé, ha megérti és a többi ellenzéki politikus is megérti, hogy mit kell tenniük. Ha megértik, hogy miért fordultak el tőlük az emberek. És ha felfogják, hogy most mi történik. Elég volt megtenniük azt, amit eddig soha nem tettek meg. Elég volt összefogni és ezrek mentek az utcára egyetlen hívó szóra. Ezrek álltak a fagyban órákig, nyelték a könnygázt zokszó nélkül, ezrek üvöltötték tegnap az MTVA épületében maradtaknak, hogy itt vagyunk, veletek vagyunk! Elég volt ez a közös ellenzéki fellépés ahhoz, hogy reményt adjon azoknak, akik már nem bíztak semmiben.

Ha Vadai könnyei csak a mindent beborító iszapot hizlalják tovább, akkor kár volt mindenért. Kár volt a fagyban reménykedő emberek áldozatáért. Mert azok ott az utcán ezerszer többet kockáztatnak, mint az ellenzéki politikusok. Minden egyes ember, legyen az újságíró, művész, közszereplő, pedagógus, gyári munkás, ápolónő, tudós, bolti eladó, diák, szülő vagy bármi más, sokkal többet kockáztat, mint egy levert sapka, egy megzúzott borda, egy sérült önérzet.

Azok az emberek az utcán mindenkit képviseltek, aki változást akar. Bíznak, bízunk azokban, akik sokszor elárultak minket. Elég volt egyetlen gesztus, hogy bízzunk. Az utca népe, legyen az bármekkora tömeg is, nem választható, nem alkalmas arra, hogy leváltson egy kormányt. Mi csak elzavarni tudjuk a kormányt, de az nem megy máshogy, csak erőszakkal. Senki nem akar polgárháborút.

Ha Vadai Ágnes és a többiek megértik végre, hogy mi folyik ebben az országban, ha odaállnak azok mellé, akiket naponta megtapos az önkény, ha felfogják, hogy már mindent, mindent behálózott az önkényeskedő biztonsági őrök, a tehetetlenül nézelődő rendőrök, a milliárdos bűnözők vezette kormány hihetetlen hatalma, ha az ellenzéki politikusok képesek lesznek felnőni a feladatukhoz és élére tudnak állni annak a szerveződő és egyre erősödő ellenállásnak, amit azonnal az utcára vitt az a remény, amit az ő együttműködésük hozott létre szinte a semmiből, akkor minden megérte.

De ahhoz le kell törölni a könnyeket. Ahhoz le kell mondani a békés melegben ücsörgésről. Ahhoz vállalni kell a levert sapkát, a megaláztatást, szembe kell menni az erőszakkal, fel kell mászni a lépcsőkorláton, feljelentést kell tenni, segítséget kell kérni, minden létező módon meg kell küzdeni az ezerarcú zsarnokkal. Ha elég bátrak és megteszik, ha újra és újra bemennek azon az ajtón, ahonnan az önkény hűséges, ám földbuta cselédei kidobták őket, ha képesek megmutatni az utcára vonuló tömegnek, hogy ott vannak és nem tágítanak, mert ez így nem jó, ezen változtatni kell, jogunk és lehetőségünk is van változtatni,  akkor volt értelme azoknak a könnyeknek.

Az ellenzéki politikusok felelőssége óriási. Ha most képesek túllépni önös kis érdekeiken és be tudják bizonyítani, hogy nem félnek és küzdenek az igazságért, akkor az utca válaszolni fog. Akkor olyan erőt tudhatnak maguk mögött, amiről még csak nem is álmodtak. De ha ismét bebizonyosodik, hogy ki-ki a maga pecsenyéjét sütögeti és fel sem fogják, hogy a zsíros képviselői fizetésükön, az extra juttatásaikon, a biztos állásukon kívül mekkora a tét, akkor nem csupán ők veszítik el örökre az emberek bizalmát. Akkor ez az ország is elveszíti azt a halvány lehetőségét annak, hogy vérontás nélkül el lehessen takarítani azt a mocskot, ami immár vastagon ellepi. Talán az utolsó lehetőséget.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.