NEHAZUGGY

Ha majd üvöltünk mind a fájdalomtól

H. Andrea | 2018. December 14, Péntek | 18:07

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,642,337 forint, még hiányzik 357,663 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Egy tüntető monológja, mely elhangzott egy interjúnak indult baráti beszélgetés során, két tüntetés között félúton

Más lett volna, ha sokan vagyunk, ha sokkal többen vagyunk. Hol voltunk?

Volt lendület, az igaz. És nagyon sok fiatal.

De ez kevés.

Be akartunk jutni a Parlamentbe. Na de este?

Most kéne, fényes nappal, amikor bent vannak ezek a g*cik.

Csakhogy úgy tűnik, még mindig kellően langyos a nyomor. Úgy tűnik, változás csak akkor lesz, ha majd üvöltünk mind a fájdalomtól.

Olyan ez a nép, mint a nő, aki évtizedek óta bántalmazó kapcsolatban él. Hiába tudja, hogy nem oké, nem mer lépni. Aztán az is lehet, hogy végül belepusztul. Persze az is előfordulhat, hogy egy idő után elmenekül. De a legritkább esetben szokott csak ellenszegülni.

Ott a barátom. Okos, értelmes, tanult ember, van internete, ahol ömlenek a hírek az arcába, közel lakik a fővároshoz, szinte hetente jár Budapesten. Mégsem jutott el hozzá semmi. Túlóratövény? Sosem hallott róla. Most akkor képzeld el az egyszeri munkásembert, aki estig melózik. Szerinted kimegy a Kossuth térre? Leginkább a diákok és a nyugdíjasok mennek.

Valahogy úgy kezeljük a közügyeket, mintha egy az életünktől független izé lenne. Az ellenség, akit ki kell cselezni. Eszünkbe sem jut, hogy ez az egyetlen életünk. Nincs másik.

Toljuk a szekeret nyelvet kilógatva, ahogy lehet, de mintha nem értené senki, hogy a demokrácia, az ÉLET nem erről szól.

Mintha egy olyan társasjátékot játszanánk, aminek nem ismerjük a szabályait. És nem is érdekel. Dobunk a kockával, de más lép helyettünk annyit, amennyit akar. És az sem érdekel, hogy végig kimaradunk a dobásból. Mintha egy átlagos négyévest tanítanál írni. Még nem érett meg rá, nem fogja fel.

A tüntetés a felszínt kapirgálja. A demokrácia ott születik, ahol van közös felelősségvállalás, és felfogom, hogy jogilag, emberileg a másik is pontosan annyit ér, mint én. És aztán jön a cselekedet. Úgy látom, hogy alapból nem fogtuk fel a lényeget, ez pedig magában hordozza azt, hogy minden cselekedet, minden tüntetés kudarcra van ítélve.

És ezt a zavart, szürreális mentális káoszt tartja fenn a kormány. Az illúziót, hogy ez egy létező jogállam, hogy itt mindenki pontosan annyit ér, mint a másik, és hogy van valami közös, valami felelősségteljes, ami összeköti a legalsó szinteken nyomorgókat is. Pedig erre, ami itt van, már szó sincs.

Csak az köt össze, hogy téged is, engem is ide tett le az a rohadt gólya. Meg a butaság, hogy nem tanultunk idegen nyelveket és a félelem az ismeretlentől. Ilyen kötődéssel milyen lenne a kapcsolatunk egymással?

És innen, a Kossuth térről nem látszik a vidék. Azt mondják, majd vidékről buszoztatják az embereket. Minek? Valójában a fővárosiakat is buszoztatni kellene.

Sőt, valójában bárkit lehet buszoztatni, ameddig úgy nézünk körül saját közéletünk színterén, mintha múzeumban járnánk, pedig utáljuk. Kifizetjük a vastag belépőt, vigyázunk, hogy semmit le ne verjünk, jól viselkedünk, aztán hazamegyünk és elfeledjük.

Nem értem, miért hagyjuk, hogy reggeltől estig erőszakoskodjanak velünk, ha állítólag nem élvezzük az együttlétnek ezt a formáját.

Mint minden forradalmat, a soron következőt is a fiatalok kezdik. Már ha egyáltalán lesz ilyen. Vagy a nyugdíjasok. Az aktív korú, leginkább cselekvőképes réteg vagy a túléléssel vagy a csomagolással van elfoglalva.

Az az érzésem, hogy sosem érjük el a nullás kilométerkövet, ahol elkezdődhetne az, hogy ne pusztán a szükséges minimumra koncentráljunk, hanem például olyasmikre, hogy környezetszennyezés, korrupció, tanszabadság.

De amíg a saját mocskunkkal takarózunk, addig ezek az ügyek sehol nem lesznek. Ameddig beérjük azzal, hogy a nyakunkban hordott szimbolikus lánc elér a hűtőig, amiben mindig van még egy utolsó, olcsó sör, addig ezek az ügyek sehol nincsenek.

És nincs közösségi gondolkodás. Hogy ha nincs is gyerekem, akkor is felelős vagyok másokért, vagy ha másokat le is szarok, akkor azért, hogy mi lesz itt 10 év múlva.

És közben az a baj, hogy telecímkéztek mindent, felcímkéztek, beskatulyáztak mindenkit. Mindenkire ráégett, hogy ilyen, olyan vagy amolyan. Liberális, buzi, Soros-ügynök, genderhívő, baloldali, ellenség. Ez meg önmagában jogalap arra, hogy meg lehessen tiporni.

A legfélrevezetőbb talán a demokrácia címke. Amire hivatkozva lehet azt mondani, hogy vannak, akik a jogállamiság normái szerint cselekednek (akkor is, amikor a pofádba röhögve szegnek törvényt), ők a jók. Mások, amazok meg nem, ők a rosszak.

És ezt a látszat-társasjátékot játsszuk, ahol senkit nem érdekelnek a szabályok, tologatja mindenki a béna kis bábuját és néha még örül is annak, hogy már megint nem ő dob. Hanem azok, akik a demokratikus felhatalmazásukra hivatkozva hagyják ki őt a játékból. Mert ez így lesz jó.

Hogy van az, hogy az állásinterjún megkérdezik, hogyan jelentsenek be, mert ugye én sem akarom, hogy az államnak menjen a pénzem? Tessék? Hát az a pénz nem a láthatatlan államnak megy, hanem a kurva közösbe: utakba, kórházakba, nyugdíjba. Az adóm is az én pénzem. Szerinted értik? Ha értik is, leszarják. Egyik fizet a másik helyett. Itt nincs semmi közös, ami volt is, ellopták, vagy folyamatban van az ellopása.

Tényleg nem értem ezt a közösségi dinamikát. Mintha csak 10 évig kellene még élni és azt így, láncon, féllabon is kibírjuk. Pedig nem, nem, nem arról van szó, hogy ezt ki kell bírni és aztán az üveghegyen túl meglátjuk a csillámpónit, hanem hogy legyen vége már ennek a rohadt félfeudális, cinikus világnak. Ahol mindenki lélekben beteg, megfáradt, gyenge és bezárkózott a túlélésre és összkomfortos rettegésre kialakított néhány négyzetméterére. Süketen, vakon, némán.

Nem arról van szó, hogy a János kórházban fekvő beteg tépje ki az infúziót a karjából, vagy hogy a gyermekét egyedül nevelő anya a munkából egyenesen a Kossuth térre menjen, de ha van néhány ezer ember, akinek nincs túl hideg, akinek van ereje belebámulni a könnygázba, akkor oly sokan másoknak miért nincs?

Rohadtul fáradt vagyok, és bár tavaszi és nyári tüntetős cipőm van, téli nincs, de én ma is kimegyek. Rajtam ne múljon semmi. Majd holnap aztán lehet újra söpredékezni, csürhézni, vandálozni, Soros-ügynöközni, vagy – ami még rosszabb – két őszinte orbánozás között a szememre vetni, hogy miért voltam olyan kevesen.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!