December 14,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Hacsaknem Blog


Bőszen harcolnak pénz, paripa, fegyver nélkül, egy szál nemzeti mivoltukban

PS mikrofonállvány: Hogy lehet megvívni ezt a kultúrharcot, ha ők külföldről kapják a pénzt, támogatást, tudást, hálózatot, legitimációt, mi meg itt harcolunk egy szál nemzeti mivoltunkban?

Bayer kultúrharcos: Hát úgy egyrészt, hogy okosabbnak, ügyesebbnek, tehetségesebbnek kell lenni. Sokkal kitartóbbnak kell lenni és egyáltalán nem szabad föladni azt a reményt, hogy egyszer majd nekünk is lesz pénz, paripa, fegyver mindenre. Most történelmi pillanat és esély kínálkozik, úgyhogy nem is kéne elszalasztani. (…) Ők, akikről beszélünk, a másik oldal a mítoszaiból él. És most már lassan az is egy mítosz, hogy…

Bayer: Ez egy teljes homogén közeg. Berlintől Brüsszelen át, Párizson keresztül Budapestig ez egy egységes, homogén közeg. És ez egy óriási előny a kezükben. De akkor is mítosz ma már a mindenhatóságuk, mítosz ma már leginkább az, hogy ők a tehetségesek, és ők az okosak és ők látják jól a világot. (…) minden téren, a kultúra vonalán és a társadalompolitika minden egyes területén föl kell tudni állítani az alternatívát. És tökmindegy, hogy több pénzük van, akkor is meg kell csinálni.

PS: És akkor így lehet esélyünk egy ilyen nemzetköziséggel szemben?

Bayer: Lehet.

PS: Ez az ő varázsszavuk, a nemzetköziség.

Bayer: Ez. És ehhez képest harmadszor győztünk kétharmaddal.

(…) A rendszerváltás óta eltelt 30 év az egyebek mellett azt is bebizonyította, hogy ez a (…) kint is vagyok, bent is vagyok, nekik is meg akarok felelni, jaj ne legyünk má’ annyira radikálisak, elvtársak, ez nem vitt sehova. Ebből semmi nem lett az égvilágon. Vagy tudjuk, hogy mit akarunk, és fekete-fehéren eeemongyuk és harcolunk érte, vagy nem lesz soha semmiből semmi. S lehet, hogy ezt most ők radikálisnak nevezik, meg szélsőségesnek, de ez se számít. Egyáltalán nem számít. Nem tudunk olyan szélsőségesek lenni, mint ők alapállásból.

PS: … azt szokták hangsúlyozni, hogy akkor tegye le a jobboldal azokat a kulturális teljesítményeket, művészeti alkotásokat az asztalra, amikkel bekerülhetne a kánonba és ezzel jogosulttá válna, vagy ezek a szerzők jogosulttá válnának.

Szakács Árpád kultúrharcos: Ez pontosan így van, csak teret kellene hagyni, tehát hogy levegőt kellene kapniuk ezeknek az embereknek. Én az irodalomtól kezdve nagyon sok területig bemutattam, hogy ezek a kánonba azért nem kerülhetnek be, azért nincsenek benne, mert totálisan ki vannak szorítva. És a kánont kialakítók gyakorlata az a lehető legdurvább diktatórikus módszerekkel tolja előre a balliberális világ megmondóembereit. Tehát a másként gondolkodók, a más véleményen lévők is teret kellene kapjanak, esélyt kellene kapjanak, tehát az esélyegyenlőség nagyon hiányzik erről a területről.

PS: El szokott hangzani érvként, hogy József Attila, vagy akár Petőfi Sándor is önerőből, minden más munkája mellett tudta elérni azt, hogy egy kanonizált, országos hírű elismert költő legyen, nem pedig egy ilyen pénzügyi háttérsegítséggel. A maiak erre mér’ nem képesek?

Szakács: Ez pontosan így van, tehát nem a pénzügyi háttérről van szó, hanem arról van szó, hogy bizonyos területeken hogyha csak az egyik oldalt látjuk, csak az egyik oldalról tudunk, csak az egyik oldalról vannak információink – hogy egy területet mondjak, például a könyvkereskedelem -, hogyha ugyanazokat a könyveket, ugyanazokat az írókat látjuk, akkor hogy kerül a figyelem középpontjába az a kör, az a réteg, aki ugyanúgy tehetséges, ugyanúgy megvan a mondanivalója, de neki nincs lehetősége arra, hogy bekerüljön ezekre a területekre.

Hát bevallom, alaposan összezavartak az elvtársak urak ezzel a fenemód szánalmas kultúrharcukkal, konkrétan az az érzésem, a nagy hőzöngésben homályba borult a szemük előtt lebegő cél. A balliberális pestis fölötti vinnyogás odáig fajult, hogy a kilencedik éve kétharmadában elnyomott, mártírként senyvedő nemzeti jobboldal (ők nevezik magukat így, semmi közük a jobboldalisághoz) Bayer és Szakács névre hallgató zászlóshajói saját könyvüket mutathatták be a minap a Polgárok Házában. Mert el vannak nyomva ők, és nem jutnak szóhoz.

Nagy mű ez, hiánypótló darab. Majdnem ugyanannyira, mint Tóta W. remekbe szabott tudósítása az eseményről, nem kevésbé a propagandamédia hisztériája azzal kapcsolatban, hogy a szerencsétlen, penzumát teljesítő, kirekesztett publicista máris belerongyolt ebbe a nagyszerű alkotásba, amely számomra is érthetetlen okokból A kultúra diktatúrája címet kapta. Pedig elvileg az lenne a cél, hogy tudja is meg mindenki: nem a kultúra a baj (azt magasról leszarják), a rohadt balliberátorok diktatúráját kell kiirtani. Ez csak természetes, kétség nem is férhet hozzá, háromszor kétharmad után pláne.

A fenti foszlányokat a patinás esemény után a Pesti Srácok mikrofonállványa által a két zsenivel készített interjúból (érdemes megtekinteni az egész felvételt, az intellektuálisan tenyerestalpas Gajdics moderátor produkciója sem mindennapi) ragadtam ki. Amely elnyomott, meg nem értett szellemóriások hónapok óta bőszen vinnyognak a Gajdics-féle Magyar Idők hasábjain azért, hogy valahogy elhitessék a néppel: nem jól van ez a kultúra így, ahogy most van, és különben is Esterházynak a kurva anyja. Ezekből a vergődésekből fércelték össze a frissen bemutatott (gondolom, önköltségen kinyomtatott) könyvet, és bevallom, mióta Szakács házmester kioknyomozta, hogy Fluor Tomi is MSZP-s szavazó, és Dés László egymaga rárontott a kormányra, én igyekszem nagyon komolyan venni ezt a módfelett kínos harcolást.

Sajnos eddig bírtam. Ugyanis amit fent összehordott a két nemzeti világítótorony, attól a sírás és a hisztérikus röhögés közötti skálán minden is utolért. Nagyon időszerű volna eldönteni szerintem, hogy mi a probléma, mert a végén úgy összezavarják a hívőket, hogy annak rossz vége lesz. Szegény jobboldali meg nem értett zsenik, most akkor mit gondoljanak? És ahhoz mekkora arc kell, hogy miután már Lölö mester nevén a fél ország (ami meg nem, azon testvériesen megosztozik Schmidt Máriától Garancsi Kötélcimboráig mindenki más), szegény Bayer még mindig azon picsog, hogy a romokban lévő másik oldalon dől a lé, a közösből milliárdossá hízott nemzeti jobboldal a valaguk alatti döglött dakota lovak

Aztán miután kedélyesen megbeszélte a mikrofonállvány cimborával, hogy majd most aztán lesz pénz mindenre, jön Szakács és hülyét csinál az egész produkcióból: nem a pénz hiánya itt a probléma, hanem az, hogy a balliberális diktatúra elnyomja a nemzeti hangokat (ők a más véleményen lévők), a nemzeti tehetséget és az értékes nemzeti mondanivalót. Nem a pénz a probléma, hanem hogy azért nincsenek bent, mert kint vannak.

Most akkor melyik, drága urak? Nem úgy volt, hogy ti vagytok a többség, a hangos kisebbség meg kussoljon, mert eljárt fölötte az idő? Nem unalmas ez az ócska mártírkodás a kétharmaddal? Addig tényleg nem lesz egy perc nyugtuk, ameddig ki nem véreztetik az összes kulturális műhelyt, ahol nem fideszes komisszárok osztják az észt és a pénzt, amelyek annak ellenére sikeresek, hogy nem tettek hűségesküt a hatalomnak? Mikor lesz végre egy kis béke ebben az álkultúrharcos nemzeti pocsolyában? Ha Spiró, Dés, Bródy, Závada, Parti Nagy eltakarodik, akkor megnyugszik a lelkük? Ha József Attilát, Ady Endrét, Esterházy Pétert végighurcolták a sárban, akkor leteszik a fegyvert? Akkor lesz elég ebből pusztításból, siránkozásból, gyomorforgató hisztériából? Mikor lesz elég?

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.