December 14,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Ágnes nem jön többet Magyarországra

Az egyik szemem nevet, a másik sír.

Ágnes nem jön többet haza. Haza? Magyarországra. Elege lett az acsarkodásból. Még három évvel ezelőtt tervezgettek a férjével, jó lenne itt házat venni, zöldséget termelni. A férje szeretett nálunk élni nyaranta, telente, ahogyan idejük volt pihenni a nyaralójukban. Rabul ejtette az Alföld kínálta nyugalom, a természet ontotta friss gyümölcsök, a piaci csodák. Ágnes férje arab. Az idén eladták a nyaralót. Kész, vége. Ennyi volt Magyarország. A rokonokra sem kíváncsiak, akik ugyan szerették Ágnes családját, mégis ahányszor a migráns szót meghallották, megbolondultak, dőlt belőlük az undor.

Ágnes első férje, gyermekének apja, Ázsiából jött hozzánk, itt telepedett le, barátaik is a szélrózsa minden irányából érkeztek az országba. Tették a dolgukat, közülük van, aki még mindig itt dolgozik mérnökként, gyógyítóként. Beilleszkedtek. Ágnes a kislányával -, aki ugye, félmigráns -, a kutyájával és három diplomájával 1983-ban elment az országból. Közben elvált a férjétől. Dél-Amerikába készült, de Németországban ragadt. Tanulhatott, munkát, lakást kapott, hamar német állampolgárságot is. Harminc éve él együtt arab származású második férjével, és hogy kerek legyen a történet, Ágnes veje perzsa, gyönyörű fekete hajú és szemű unokáit sem hozza többet Magyarországra. Amikor utoljára itt nyaraltak, tinédzser unokáját már nem merte egyedül kiengedni az utcára – a megvető pillantások, a beszólások miatt.

Ágnestől a rokonai és barátai is elfordultak, sok idegen került a nagycsaládba, és ezt neki soha nem tudták megbocsátani. Csak egyetlen rokon kért tőle bocsánatot, amikor Ágnes próbálta elmagyarázni neki, hogy az ő szerettei nem Orbán migránsai. A többiekben megmaradt a gyűlölet. Az a fantomkép – talán patával, szarvakkal, farokkal -, amit Orbán és szeméthordói sulykolnak az emberekbe. A migráns nem ördög, és éppen Ágnes példáján, életén kellett volna ezt felfogniuk, de nem. Ismeretlenek is annyit láttak belőlük: fekete haj, fekete szem, akkor vagy cigány, vagy migráns, akármelyik is, gyűlölni kell. Meg kell említenem, egy olyan ember, mint Ágnes, aki fél életét arra tette fel, hogy másoknak segítsen, ha bajban vannak; annak a mai kirekesztő, aljas és embertelen, hazug légkör és tett olyan, mint az atomcsapás. Tőle a rút hízelkedés olyan messze van, mint rezsi Sziszitől az értelem.

Ágnes nagyon határozott: – Nem akarok ilyen országban élni, illetve azt sem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá. Németországban, otthon, ha belenéz bárki a tévé reggeli magazinjába, láthatja, gyakorlatilag minden riporter, minden moderátor migráns. Az ott élő orvosoknak a fele is az, és igen közkedveltek. Bent vannak a migránsok az állami apparátusban, vannak köztük miniszterek. Az az egymillió migráns, aki 2015-ben érkezett Németországba, azokból majd ugyanígy orvosok, mérnökök lesznek, igaz évek kellenek hozzá, hogy beilleszkedjenek és szelektálódjanak, de nálunk ismerik ezt a folyamatot.

Arról is mesél, hogy az egymillióból kétszázezer albán, macedón szerb, román bolgár és magyar csaló volt, akik hozzácsapódtak a tömeghez, abban reménykedve, hogy nem buknak le. Magyar „vállalkozók” összeszedtek egy csomó erdélyi romát, akiket többször is átküldtek az osztrák határon, meg vissza is hajtották őket Magyarországra, miután megkapták Ausztriában a zsebpénzt. Azt elvették tőlük, aztán megint irány át a határon. Magyarországon erről senki sem beszél. Mint ahogy azokról a magyarokról sem, akik abból gazdagodtak meg, hogy zárt, levegőtlen kisteherautókban csempészték jó pénzért Ausztriába a migránsokat. Egészen addig, míg hetvenegyen megfulladtak. Bemutatkoztunk Európának, tessék!

Ágnes nem akar olyan országban élni, ahol annyi maradt meg nagyon sok ember fejében, hogy gyűlölni kell, sokaknak már az sem fontos, hogy kit, mert ez lett az éltető elemük.

Ágnes egyebek mellett azért hagyta itt az országot, mert nem tetszettek neki a kezdődő változások a nyolcvanas évek közepén. Az értelmiségiek egyre inkább a háttérbe szorultak, az akkori elit a maszek zöldségesekből és az üres agyú, pénzes sznobokból alakulgatott, a tudásnak nem volt semmi értéke. Diplomáival, emberi és szakmai értékeivel senkinek érezte magát a feltörekvő, tanulatlan csőcselék mellett.

„Én soha nem voltam senkié, nem lapátoltam senkinek azért, hogy boldog lehessek. A gyermekemnek sem láttam a biztonságos jövőjét. Szabad világban akartam élni, olyan országban, ahol számít az ember, ahol az lehetek, ami nekem jó.” Lehet-e ezzel vitatkozni?

Ehhez nagy bátorság, erő kellett, de mai élete azt bizonyítja, jól döntött. Mit kapott abban a másik országban? Sorolja: – Kezdettől fogva abba az irányba mentem, amelyikbe akartam. A mai napig elismernek mindenütt, ahová beteszem a lábam. Senki nem dörgölte az orrom alá, hogy én csak egy idegen vagyok. Soha senkit nem kellett megvesztegetni, semmihez nem kellett keresztapa, bármerre elindultunk, soha senki nem állított akadályt az utunkba, nem szedett vámot senki. … és ez nem csak az én történetem. Az egyik barátnőm, akinek szudáni férje volt, három gyerekkel, elmesélhetné ugyanezt. A gyerekei szétfutottak a nagyvilágban. Az egyik Japánban él, komoly, felelős állásban van. A lánya Kaliforniában szerzett több diplomát. A legfiatalabb gyermeke Svédországban kutatóorvos. Őt például Magyarországon, az utcán többször bántalmazták. Mit keresnék ebben a curikkoló, kifacsart országban?

Próbálom kérdezni: a gyökereid, az anyanyelved, az identitásod, a barátaid. A válasz: – Nekem ez már régen nem fáj. A szeretteimet védem, velük vagyok otthon, ha az nem a szülőföldem is. Szerencsére nekem is megadatott, mint ahogyan Orbán által a magyaroknak is, hogy megválogathassam, kivel akarok élni, kivel nem. Mindig is világpolgárnak éreztem magam, soha nem értettem meg, miért zár el bennünket egy mások által meghúzott, épített, határnak nevezett vonal a világtól, és mi az, ami miatt meg kellene adott esetben ezért a talpalatnyi földért dögleni. Azért születtünk, hogy éljünk, boldogok, elégedettek legyünk. Ember és ember között nincs különbség, legfeljebb a szokásaink, de egyáltalán nem biztos, hogy a miénk jobb, lehet, hogy nekünk kellene másoktól tanulni. Én saját magammal vagyok identikus, senki mással, mert mindenki egyedi ember.

Ágneséket már a nyaralójuk sem köti Magyarországhoz. Nem jön. „Csak a barátaimért” – néz a szemembe. Hiszek neki. Az egyik szemem nevet, a másik sír.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.