December 19,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Szerettük egymást?

Láttam képeket a neten a hajdanvolt Magyar Rádióról, a Pollack Mihály téri „aulát” ábrázoló fotó alá valaki odaírta, hogy ő harminc évig dolgozott a Rádióban, és milyen jó volt, és mi mindannyian szerettük egymást.

Tényleg jó volt. Én valamivel több, mint ötven évet töltöttem el ott, jóformán megszakítás nélkül. Először a Horváth Mihály téri iskola gyerekkórusának tagjaként mentem be a Bródy Sándor utcai kapun (a Pollack akkor még terv sem lehetett), minthogy a Rádiónak csak 1954-től lett sajátja, addig mi láttuk el ezt a hatalmas élményt nyújtó feladatot, Lukin László nevű tanárunk agilitásának jóvoltából. (Élete vége felé készítettem vele egy interjút a 24-es stúdióban, a beszélgetés lezárásául elénekeltük Bach Parasztkantátáját két szólamban – próba nélkül – ő a tenort, én a basszust, a dal végén annyit közölt még a hallgatókkal, hogy az ő tanítványának második elemiben is mélyebb volt a hangja, mint az akkor huszonvalahány éves tanárának. Ennek a beszélgetésnek az alkalmával tudtam meg, hogy az Operába, a Carmen gyerekcsapatába az ő javaslatára kerültem be, pedig én azt hittem, a nagymamám protezsált, csak szemérmesen tagad – közel 50 év múltán jópofa értesülés. Különben ha van még élő ember, aki láthatta azokat az előadásokat, Tiszay Magda volt Carmen és a süvölvény Simándy József Don José, a többiekre nem emlékszem, bár Szecsődi Irén még rémlik Micaelaként és majdnem bizonyos, hogy Svéd Sándor énekelte Escamillót).

Szerettük egymást a Rádióban? Hááát, nem is tudom. Általában kedveltem azokat, akikkel együtt dolgoztam, főképp azért, mert mindig én választottam meg a munkatársaimat. De hogy szerettem volna mindenkit…  Nem sokkal a Pollack-aula alatt van egy kép a 14-es stúdióról, az előtérben egy alakkal. Az illető nevét nem írom ide, nagyjából ugyanazért, amiért Magyarország miniszterelnökéét sem. Az illető egyike volt a MIÉP elnevezésű kreálmány leghangosabb tagjainak. Ez önmagában sem az a jelenség, amire érvényes volna a szólás- és véleményszabadság szép eszménye (sosem értettem törvénybe ütköző „ideológiájú” csoportosulások szabad randalírozását), de a Rádióban ez különösen undorítónak számított. Különösen egy olyan alaktól, aki évekkel korábban végigüvöltötte a folyosót Győrffy Miklósnak címezve a mondanivalóját, hogy őt „a párt azért állította a posztjára, hogy eltávolítsa az ilyen reakciós elemeket”. Nem tudom, kell-e mondanom, ez nem ugyanaz a párt volt. Úgyhogy nem értem a kép alá írót, mit köszönhet az illetőnek, egy bizonyos, én például nem olyan nagyon szerettem őt.

Mint ahogyan az ugyancsak nosztalgiázva emlegetett, és mennybe menesztett, a képen hátrább látható Rapcsányi Lászlót sem. Az ő nevét még le lehet írni, ő azért korábban jó riporternek számított, igaz, ezt az életművet egyetlen pillanat alatt sikerült porig rombolnia, és mint tudjuk, az ember jellemét a legrosszabb és nem a legjobb cselekedetei határozzák meg. Ő volt az, aki 1994-ben, a 128 rádiós kirúgatásának alkalmából félrelökdösött minket az adóstúdiókhoz vezető folyosó lezárt ajtaja elől, bekopogott, közölte a fegyveres rendésszel, hogy ő az, aki a 168 órát le fogja vezetni, majd odaszólt nekünk, hogy menjünk a francba, nem vesszük észre, hogy csak azt kapjuk, amit megérdemeltünk. (Én azért tartózkodtam a helyszínen, mert a 168 órával egyidőben, a Petőfin kezdődött volna egy kétórás élő műsorom – természetesen engem sem engedtek be, ahogyan Mester Ákos stábját nem.)

Attól kezdve a Csúcs-féle Rádió (szerencsétlen, ostoba mameluk) 168 óráját Rapi vezette egészen addig, amíg a választók el nem zavarták a magyar történelem egyik legkártékonyabb kitüremkedését, a mai állapotokért elsőrendűen felelős MDF jelű bagázst. Úgyhogy őt, Rapcsányi Lászlót sem olyan nagyon szeretem, nem tudom, él-e még, de az végülis mindegy, ha ezt már nem olvashatja, érvénybe lép a latin mondás: de mortuis nil nisi bene. Magyarul (a tévesen ismert fordítással szemben): halottakról vagy jól, helyesen vagy sehogy.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.