December 19,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Egy lány a tévéből

Kiscsoportos spinracing órákra jártam. Arcról ismertük egymást már mindnyájan, néhányan pedig kimondottan jóban voltunk. Egyik órán jött egy számomra új lány, akinek nagyon ismerős volt a hangja, pedig biztos voltam benne, hogy sosem láttam még. Egyszercsak valami TV-s sztorit mesélt, akkor megkérdeztem tőle, hogy ki ő. Mondta a nevét, ami szintén nem volt ismerős, majd zavartan a televíziós csatornát, ahol dolgozik. „Na ezért nem ismerlek, sosem nézem azt az adót” – mondtam. Megdöbbent, majd nagyon nevettünk.

Attól a naptól kezdve jóban voltunk. Sokkal fiatalabb volt nálam, gyönyörű, kedves, jószívű, jószándékú, jóhumorú, végtelenül érzékeny lány volt a vidéki emberek tiszta őszinteségével. Nem régóta élt Budapesten, kicsit elveszett volt. Gyorsan és magától értetődő természetességgel alakult ki köztünk a barátság. Közös programok, örömök, könnyek és teljes bizalom. Meg akartam védeni kicsit Budapesttől és a média (már furcsán alakuló) világától. Nagyon szerettem. Ellentétben a csatornával, ahol dolgozott. Régebben azért nem néztem, mert értéktelennek és ostobának tartottam a műsorainak a legnagyobb részét, aztán pedig azért, mert egyre jobban és nyíltan kötődött a kormányhoz. Többször felmerült köztünk, hogy ne csinálja ezt, hogy tud nekik dolgozni. Addig váltson, amíg késő nem lesz. Nemigen értette, hogy miről beszélek. Gyakran cikkeket linkeltem át neki, amivel bizonyítani tudtam, hogy az ellenkezője, de minimum torzított valósága hangzik el a történéseknek a valós eseményekhez képest a csatornájukon.

Heves vitáink voltak emiatt nem egyszer. Könnyes viták, rövid sértődés. „Ez a munkám, ez a munkahelyem, ebből élek, ez volt az álmom!” Nehezen tudtam elfogadni. Nem tudom elviselni a megalkuvást, szemlesütést, félrenézést, behódolást, megvásárolhatóságot, megfélemlíthetőséget. A barátaim és a családom csitítottak, hogy a fene nagy igazságérzetem, megingathatatlan elveim, eltökélt „harcom” a pillanatnyi hatalom ellen nehogy megpecsételjék már az emberi kapcsolataimat is. Megpróbáltam, de a feszültség csak nőtt és nőtt köztünk ahogy sűrösödtek a tüntetések 2016-ban. Ő féltett engem, én magyaráztam, linkeltem, vagy éppen dühöngtem. Ahogy egyre élesebben hajlott át a csatorna valami csillagkapun egy párhuzamos valóságba, úgy kérdezgették tőlem egyre gyakrabban ismerőseim, hogyan egyeztethető össze a TV-s lány és én. Mit mond? Mit érez?

Október 23-án volt az ominózus Orbán-beszéd kifütyülése Juhász Péter és az Együtt szervezésében. Félelmetes volt az a délután. Engem a tömegből alattomosan rúgott meg pl. egy gerinces, vérfideszes úgy, hogy még véletlenül se tudjak a szemébe nézni utána. Egy bácsika fölém magasodva (nem nagy kihívás, mert 158 cm vagyok) fröcsögő nyállal ordította az arcomba, hogy „lenyomom a sípod a torkodon, te mocskos kommunista, ávós, zsidó kurva”. Nem tudtam sajnos belemenni vele a történelem mélyebb bugyraiba, hogy le tudtuk volna redukálni a jelzőit legalább a születési évem alapján.

Meghatározó volt az életemben az a nap. Először láttam testközelből a gerjesztett, elvakult gyűlöletet és indulatot, ami ebben az országban lappangva bugyog, mint a magma a felszín alatt. Szóval, pörögtek az események és a golyók a sípokban a miniszterelnöki beszéd alatt. Amikor ő befejezte, mi is. Így hallhattam meg, hogy csipog a telefon a zsebemben. A barátnőm volt, hogy minden rendben van-e velem. Írtam, hogy velem igen, bár néhány embert megvertek, rángattak, megütöttek kidobtak, leköpködtek, engem is elért egy rúgás, nagyon félelmetes ami itt zajlik. Csodálkozott, nem látott ilyesmit náluk a közvetítésben. (meglepő) Majd elkezdődött a Himnusz. Teljes csend a Kossuth téren, amikor megjelent a telefonom kijelzőjén az üzenet: „Ti komolyan fütyültök a Himnusz alatt?” Akkor felvettem a Himnuszt éneklő embereket és a fütty nélküli csendet, majd elküldtem neki. „Jól van, nálunk azt mondják, hogy a Himnuszt is kifütyültétek.” Igen, nálatok sokmindent mondanak, aminek zéró a valóságalapja…

Amikor elkezdődtek a csatornájukon az ellenzéki politikusokkal, közéleti szereplőkkel és újságírókkal szembeni nyílt karektergyilkosságok , onnantól megszűnt bennem a tolerancia azzal kapcsolatban, hogy „ez a munkája”. A barátság feszült lett, majd elpattant és megszűnt a kommunikáció körülbelül 1 éve. A választások előtti minősíthetetlen (és azóta már minősített) hazugságokat, manipulálást és népbutítást, amit ráhánytak erre az országra, már nem együtt kellett átélnünk.

Már nem mondhattam el, bár pontosan tudja, hogy felelősnek tartom a lakájmédia minden szereplőjét azért, hogy az ország most ebben a helyzetben van. Már nem lehet tolerálni, hogy ez a munkájuk, ez a megélhetésük. Ez már nem az a szint, ahogy Pinochet börtöneibe sem kényszerítette senki oda az embereket, hogy az legyen a munkájuk, hogy válogatott módszerekkel embereket kínozzanak.

– Pillanatnyi munkája?

– Kikötözött, meztelen nőkből etetek rohasztott húst patkányokkal.

– Munkaideje?

– Három műszak, két fix pihenőnappal.

– Pillanatnyi munkája?

– Hazudok. Híreket írok/írok át/szerkesztek/vágok/olvasok be/veszek fel/irányítottan kérdezek a kormány megrendelésére.

Inkább elfogadom azokat a médiamunkásokat, akik a meggyőződésüket képviselik a lakájmédiában (ha van ilyen). Ledermedek az ostobákon, akiket be tudnak csapni és talán elhiszik a hazugságot, amit közvetítenek, viszont büntetném azokat, akik tudják, hogy manipulálnak, hazudnak és mégis megteszik.

Felelősek: hol zsarnokság van, mindenki szem a láncban;” (Illyés Gyula, Egy mondat a zsarnokságról)

br

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.