NEHAZUGGY

Háromszoros életfogytiglan vagy kétszázötven év fegyház

Benedikty Béla | 2018. November 24, Szombat | 18:00

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,652,771 forint, még hiányzik 347,229 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Lehetne például piramisokat építeni. Ha jó nagy egy ilyen piramis, mint például a Kheopsz, akkor az elég drága lehet, abból már érdemes ellopni a megfelelő százalékot, mégsem filléreskedik az ember.

Aztán van még a zikkurat, abba is jó sok építőanyag kell, meg nagy területen terpeszkedik.

A masztabát nem ajánlom, nem elég drága. A diadalív nem rossz ötlet, dehát abból nyilván úgy is lesz minden városban, a csúti potrohos kertigipsz minden egyes húzása egy-egy diadal, itt van például ez a macedón csirkefogó, mit összehőbörög a sok hülye, ha csak egyvalaki agyvérzést kap miatta, már tiszta nyereség. A diadalívvel is az a baj, ami a masztabával, nem kerül sok pénzbe. Nem nagyon tudok mást ajánlani. Ezek a fent említettek is hasznosabbak ugyan egy futballstadionnál, de alig kimutathatóan, meg aztán messze nem kerülnek annyiba, a legnagyobb hátrányukról nem is beszélve: a fenntartásuk nem költségigényes.

Úgyhogy gyenge kis kísérletek ezek is arra, hogy valami hasonlóan kártékony disznóságot tudjak ajánlani a stadionok mellé. Egyszerűen nem jut eszembe semmi. Baromi nehéz ám olyat építeni, ami csak a nevében foglalja magába az építés fogalmát, valójában viszont minden egyes tégla felrakásával, minden köbcentiméter beton beöntésével a rombolást szolgálja. Na jó, van még az a Várkert, arra tényleg el lehetett költeni egy hatalmas vagyont úgy, hogy semmi hasznát nem veheti senki, viszont rohamosan emelkedik majd a fenntartási költsége, pedig csak Ybl Miklós emlékirataiból kellett volna elolvasni a vonatkozó passzust, ő sem tartotta valami nagyra ezt a meghatározhatatlan díszítményt – bár azt elismerte, nem volt könnyű kitalálni. A Kossuth tér és a többi helyrehozhatatlan rombolás, a fák tömeges kivágása hatalmas károkat okoz ugyan, de hol vannak ezek a stadionépítésektől.

Világos, ugye? Nincs semmilyen építmény, ami egy ilyen országban, mint a miénk nagyobb károkat okozhatna. És természetesen fölöslegesebb sincs, dehát ez értelemszerű. Hallhatók persze mindenféle dumák a futball nevű sport ugrásszerű fejlődéséről, azok komolyan vételéhez nemcsak mániákus elmebetegnek kell lenni, nagyon hülyének is. Írhatnék ide most egy pofás kis szociológiai elemzést a sport és a gazdasági berendezkedés, a sport és a társadalmi mentalitás viszonyáról, de ezt valószínűleg akkor sem tenném, ha értenék hozzá, így meg aztán végképp kénytelen vagyok arra szorítkozni, hogy néhány közismert, a többé kevésbé olvasott laikus szintjén lévő megállapítást tegyek.

A Copacabana és a ferencvárosi grundok közötti párhuzam két össze nem illő „toposz” együtt emlegetése volt, maradt is a mai napig, holott a brazíliai tengerparton egy jó vacsora reményében játszottak a gyerekek (Ronaldinho szíves közlése nyomán), a grundon pedig a proletárdominancia kivívásáért rúgták a rongylabdát. A „kitörés vágyának” elmélete olyan tojásfejű polgároktól származik, akik azt sem tudták, hol van a Ferencváros, milyen egy grund, és kik járnak oda. Én ott nőttem fel, talán valamivel alaposabb ismeretek birtokában jelenthetem: azt sem tudtuk, hová lehetne „kitörni”. Senkinek nem volt rabszolgaság tudata, a nyomor, a piszok és a gyűlölet természetes közegünk volt a József- és Ferencvárosban, Buda létezéséről sem nagyon tudtunk, nemhogy más országokról. Én kalandornak számítottam a folytonos utazási mániámmal, amennyiben télen a Tabánba jártam szánkózni a 63-as villamossal, nyáron meg a Balatonra.

A grundon az számított, ki lesz az, aki először válogathat magának csapatot. Sajátos dominancia ám az ilyen, itt az a szempont, ki rúgja a legtöbb gólt, ki tud majmot csinálni az ellenfélből, itt nyolcvankilós izompacsirták is csöndben álltak és szerényen jelentkezgettek, hogy valamelyik csapatkapitány kiválassza őket. Ez motiváció, ezért érdemes mindent megtenni (a tehetségtelenségből fakadó hiábavalóság megint csak a rózsadombi okoskodás terméke, ilyesmikkel mi nem foglalkoztunk, falábú vagy csórikám, menj anyuhoz), a gazdagságnak nincs jelentéstartalma. Jókat röhögünk Wagner úron A megkerült cirkálóban (Hurrá! Szóval húsz fontot kap az illető!… Ne mondja azt, hogy százat! Maga rosszul hallotta! Annyi font csak számtanpéldában létezik! De húsz, az van, vagy huszonnégy is lehet! Annyit már láttam!…), pedig ez egy végtelenül szomorú diagnózisa a pesti prolinak, mely társadalmi réteget az erzsébetvárosi (az sem volt sokkal elitebb hely) író mindenkinél jobban ismert.

Aha, ezt kell felfogni, hogy húsz font, az van. Az ember nem vágyik olyasmire, amiről fogalma sincs. Az „aranycsapat” tagjai nejlonharisnyákat meg karórákat csempésztek haza eladásra, pedig ők már látták azokat a helyeket, ahol az emberek ilyeneket hordtak – de nem hitték el, nem hittek a saját szemüknek. Közeli barátságban, szinte napi kapcsolatban voltam Kocsissal (szerintem máig minden idők legjobb futballistájával), eszükbe se jutott ott maradni. Nem azért, mert azért itthon börtön járt, hanem mert az a száz fontos világ, azt nem tudjuk értelmezni. Nem cél. Ma sem az. Ahonnan a futball nevű, nem éppen intellektuális felkészültséget igénylő sport rajongói, következésképpen jövendő játékosai származnak, talán már láttak Lamborghinit képen, talán már vágyni is tudnak rá, de a gazdagságról nincs értelmezhető fogalmuk, ahogyan Cristiano Ronaldónak és Messinek sincs.

Ebben nincs különbség a negyvenes-ötvenes évek Magyarországa és a mai között, egyre kisebb ez a különbség, a jelen kurzus törekvése a magáéhoz hasonló szellemi sötétség szétterítésében máris olyan hatásos, hogy a proletár lassan írni-olvasni sem tud. De a grund „értékrendje”, a világosan érthető és elérhetőnek vélt cél, a többiek közül való kitűnés mindent elsöprő vágya eltűnt. Azt én nem tudom, lesz-e valaha ahhoz hasonlóan elementáris vonzerő ebben az országban, csak azt látom, hogy ma nincs, és egyhamar nem is várható ilyesmi. Kocsisok és Bozsikok akkor sem teremtek tucatszámra, de az NB II csapataiba nem lehetett volna bekerülni azzal a játéktudással, amivel ma milliókat keresnek a ki tudja, milyen elvek alapján válogatott zsúrfiúk.

A futballstadionok egy súlyosan elmebeteg despota lázálmainak szapora következményei, motivációs értékük a sport fejlődésében nincs és nem is lehet, nem egy ilyen „kultúrájú” országban, sehol. A stadionokra elköltött pénz, és a következményként növekvő nyomor miatt kiszabandó büntetési tétel mondjuk az Egyesült Államokban háromszoros életfogytiglan vagy kétszázötven év fegyház.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!