EZERÉV

Nyilvános előadásokat tartanak, közönséget toboroznak, úgy terjesztik az ostobaságaikat, közben rémületes majompofákat vágva, rendőr meg sehol

Győztesek is lehetnénk, persze nem úgy, hogy például legyőztük a bolgár hadsereget.

Azt írja a magyar történelem, hogy Bölcs Leó annyira megszorult a bolgárokkal való háborúban, szegény kénytelen volt a magyarok segítségét kérni. Ez 895-ben következett be, amikor is e tudósítás szerint a magyarok a Dnyeper és a Duna közötti területen tartózkodtak. Siettek is Bölcs Leó segítségére, piszkosul megverték a bolgárokat, mely bolgár sereg előzőleg még piszkosabbul megverte az akkori kiemelkedően legnagyobb hatalom, Bizánc seregét, de mondom, ez a magyaroknak nem volt szempont, a maximálisan kiállítható 10-15 000 nomád katonából álló, primitív fegyverekkel fölszerelt csapat elsöpörte a bolgárokat. Több csatában is. Aztán hamarosan a bolgárok a magyarokat, de ez most nem érdekes.

Inkább számoljunk megint egy kicsit. A magyarok (a Bölcs Leó által megjelölt helyet elfogadva, ami főképp azért elfogadható, mert ezt más források is így említik, a magyarok valóban jártak arra, a kérdés az, hogy mikor, de most ne kukacoskodjunk) körülbelül 1000 kilométerre  észak felé tartózkodtak a bizánci-bolgár háború legészakibb  helyszínétől (a IX. századi 1000 kilométer nem olyan, mint a mai). Ez egy világraszóló tartózkodás lehetett, se fészbuk, se MTI és mégis nyilvánvaló volt Bölcs Leó számára, hogy a magyarok ugyancsak világraszóló segítsége a megoldás, tőle 1000 kilométerrel északra. Úgyhogy értük küldött (talán nem személyesen nyújtotta át a felkérést, annál is kevésbé, mert úgy tudni, nem mozdult Konstantinápolyból). Azok meg rögtön fölkerekedtek, hogy nekimenjenek a bizánci hadsereget leverő bolgároknak. Az első csatát talán a külsejükkel nyerték meg. Azt ugyanis különféle leírásokból tudjuk, ráadásul a genetikai vizsgálatok és az archeológiai antropológia is megerősítette, hogy őseink nem voltak valami szép emberek, legalábbis az akkori – ma már európainak is nevezhető – ízlés szerint (talán a mai szerint sem, de ahogy ezt a mait elnézem, abban nem vagyok bizonyos). Elődeink átlagos magasságát 158–160 centiméterre, a nőkét 150–152 centiméterre taksálja a csontokból következtető tudomány. Az apró mongoltípusú lovasok nagy feje, lapos homloka, napcserzette széles arca, vastag orra, kiálló pofacsontjaik közt mélyen ülő szeme nem lehetett túl bizalomgerjesztő. Simára borotvált fejük tetején a fakóbarna skalpcsimbók, lovon töltött életük következményeként elcsökevényesedett, görbe lábuk és aránytalanul hosszú karjuk nem kínált esztétikai élményt (Franco Nero a Honfoglalás című alulmúlhatatlan filmalkotásban nem nevezhető a leghitelesebb külsejű figurának). A nyugati írók, sőt Bizánc szerint is (ejnye, ejnye, minő hálátlanság) a rút külső alatt hasonlóan rút lélek lakozott. Bölcs Leó, a bolgárok elleni csatához állítólag segítséget kérő, szövetséges császár ravasznak, állhatatlannak, kegyetlennek és hitszegőnek írja le az őt megsegítő magyarokat, kik álnokságuk miatt „minden bizalomra érdemetlenek”.

Jó. A bolgár sereg a frászt kapta ettől a visszataszító hordától, de aztán – legyűrve a hányingerüket – visszavágtak. Nem tudjuk, mennyire, mit tesz isten, erről sincs adat, de nyilván maradtak páran a magyar seregből. Az is lehet, hogy talán sakkoztak, és úgy szólt a megállapodás, aki mattot ad, az a győztes, másképp nem tudni, hány magyar maradt volna, mindenesetre aztán elhagyták a hadszínteret, és visszamentek a hátrahagyottakért, valamint az elszállítandó hóbelevancért. Az a szerencse, hogy valószínűleg hiánytalan létszámban sikerült útnak indulni, nincs ugyanis semmiféle máshonnan származó adat, ami igazolná a félelmetes magyar sereg bolgárok elleni hadisikereit – mely háborús tevékenység ellen szól különben Bölcs Leó írásos véleménye a magyarokról. Nagyon kellett sietni, mert az idő borzasztóan sürgetett. A Vereckei szorosig a távolság ugyancsak körülbelül 1000 kilométer, ha a „honfoglalás” 895-ben esett meg, akkor ezt az 1000 kilométert néhány óra, de legföljebb néhány hét alatt kellett megtenni. Ha 896-ban, akkor persze volt még idő. Viszont bármelyik évben foglalták is el a hont, felmerül a következő kérdés: ha azt a bizonyos, korábban többször rögzített 2000 kilométert 40-50 év alatt tették meg, hogyan sikerülhetett ez úgy, hogy annak a felét, azaz 1000 kilométert viszont néhány hónap, de legföljebb egy év alatt teljesítették? Nem mondom, hogy lehetetlen, de miért lett ennyire sürgős? Nem akartak megint segíteni a bizánciaknak? A megrázó az ebben a történetben, hogy ha már kézzelfogható adataink nincsenek, legalább az események valószínűségét illene figyelembe venni. Hogy nem elég azt tudnunk, a magyarok valóban tartózkodtak a Dnyeper és a Duna közötti területen, azt sem olyan nehéz kiszámítani, ez nem a jelzett időben történt – azaz ha Bölcs Leó elküldött is a magyarokért, a jelzett helyen nem találhatta őket. És akkor még arról nem is tettünk fel kérdéseket, milyen minimálisan racionális okból mentek volna az értelmesen kitűzött céljuktól nagyon messze elkanyarodó úton a nekik semmi módon nem ismerős bolgárok ellen.

Hááát. Na jó, hagyjuk az anekdotákat a világverő magyar haderőről, nézzük a konkrétumokból levezethető, legalább valószínű eseményeket. Csak mert ideje legalább részleges választ adni az eredeti kérdésre: miért képzeljük magunkat nagynak, erősnek, kiválónak és szabadságszeretőnek, miért döngetjük a mellünket mindenki mást lenézve, azaz honnan ez a hamis, az önismeret teljes hiányából és a béka hátsója alá emeletekkel süllyedt kisebbrendűségi érzésből fakadó, szünet nélküli hazudozás. Elsősorban saját magunknak. Mert a körülöttünk lévőknek hiába hazudozunk, azok kívülről látnak minket, onnan kívülről is lényegesen reálisabban ítélnek meg, ennélfogva legjobb esetben szánakozva figyelik a folytonos hőzöngést.

Bizonyára hallottak már az ikrek között olykor megszülető saját nyelvről, amit rajtuk kívül senki sem ért. Ennek a nyelvnek a kialakulásáról számtalan magyarázat létezik, minket ezekből most csak egy érdekel: az egymással töltött idő, olykor a teljes összezártság, ami lehet önkéntes és rájuk kényszerített, ez végülis mindegy. A sok példa közül egyet emelek ki, a san diegoi Kennedy-ikrekét, történetük a hetvenes években foglalkoztatta a világsajtót (az amerikai elnökkel csak névrokonság köti őket össze). A lányok még nyolcéves korukban is csak a saját nyelvükön beszéltek, másokkal nem közlekedtek, angolul nem beszéltek és nem értettek. A tudományos emberek nehezen jutottak el a megfejtésig: a gyerekeket értelmi sérültként kezelték, lényegében karanténban éltek, a környezetükből jóformán semmilyen inger nem érte őket, a szülők is inkább domináns egyedek voltak, mint megértő és együttműködő társak.

Azt én nem tudom, mikor és milyen trauma érte a magyarság őseit. A baj az, hogy nemcsak én nem tudom. Egyvalami viszont bizonyos, bezárkóztak. Nem közeledtek másokhoz, és másokat sem engedtek közel magukhoz. Korábban már említettem, most megismétlem, sokezer éven át semmit nem tudunk a magyar nyelv őséről, a nyelvtudománynál egzaktabb tudományok csak annyit rögzítenek, hogy nincs bejárat a zárt magyar közösségbe. Ha ez netán nem volna elég, minden körülmény ezt igazolja, a „honfoglalásig” eltelt közel 7000 év és az azóta megélt 1100. Említettem már, nem szándékozom kétségbe vonni a nyelvészek szorgos munkájának eredményét, amit ők megtehettek, azt véghez vitték, megállapításaik a finnugor rokonságról a rendelkezésre álló adatok alapján szépek és majdnem meggyőzőek, a baj csak az, hogy a rendelkezésre álló adatok igencsak hiányosak, mondhatnám úgy is, olyan vészesen csekélyek, hogy nem értem a fölényes magabiztosságot. Mert például az olasz és francia jövevényszavak sokkal egyszerűbben, minden kacifántos lépcsősor nélkül érthetők akár Mari néninek is. Mert sokkal logikusabbnak találom egy sokezer éven át önállóan, rokonok nélkül fejlődött nyelv hipotézisét, mint a nagyjából 50 000-es szókincsből kiizzadt 5-600 szó származtatását egy különben teljesen idegen és érthetetlen nyelvcsaládból, aminek a voltaképpen egyedül meghatározó eleme, a grammatika is csak nyomokban hasonlítható a magyarhoz, változatlanul nem értem, mi okból és mi célból. Mennyivel jobb nekünk, ha igazoljuk a finnugor nyelvcsaládhoz való tartozásunkat, mint ha beismerjük, hogy a nyelvünk is olyan, amilyen a történelmünk: rejtélyes és magányos. Persze ez csak egy halvány kiszólás a kánonból, mondom, mély respektussal tekintek a finnugrisztika eredményeire. De ez most mindegy is, nincs szükségünk a nyelvtudományra ahhoz a megállapításhoz, miszerint a később Kárpát-medencének nevezett lapályra egy zárt, magának való, minden közelebbi érintkezéstől irtózó, despotikusan uralkodó férfiak által vezetett (erre hamarosan visszatérek) népcsoport érkezett. Korántsem azzal a szándékkal, hogy „hont foglal”, hogy ez itt a végállomás, ahogyan ezt a végtelenül felületes magyar történetírás szünet nélkül sulykolja bele a minden oldalról megnyomorított tanulóifjúság elméjébe.

Amint látják, most már tényleg nagyon közel vagyunk a Vereckei-hágóhoz, de előbb valahogyan illik igazolnom az évszámokkal és tartózkodási helyekkel kapcsolatos fenntartásaimat. Mutatok valamit.

Ez itt a Palermói kő. Azért nevezik így, mert a palermói múzeumban őrzik, az egyiptomi V. dinasztiaidején keletkezett, és az addig uralkodott fáraók krónikáját mutatja. Minden kis négyszög egy-egy évet jelöl, alatta a fáraó uralkodási időtartama. Viszonylag pontosnak nevezhető számítások szerint az időszámítás előtt 2400-2500 évvel keletkezett. Ezt tekinthetjük a naptár egyik ősének.

Itt most megint szólok, sok név és egyéb adat következik, de ennek az elolvasása fakultatív, nyugodtan lehet ugrani, csak a hitelesség kedvéért írok ide tudnivalókat azoknak, akik ezeket tényleg tudni akarják, később nem jön elő.

Naszóval. A Palermói kő után még évszázadokig volt használatban a királyok alapján való időszámítás, csak körülbelüli és távolról sem pontos fogódzót kínálva az utókornak, amennyiben például ezek alapján volt olyan király, aki 200 évig uralkodott (beleszámolták a születési évet, hozzáadták a trónon töltött időt, ahhoz azokat az éveket, amikor együtt kormányzott az apjával, aztán azokat, amikor már a fiával), végül kijött itt-ott 1000 év eltérés bizonyos események egyik és másik évszáma között.

Ennél valamivel megbízhatóbbnak látszott az úgynevezett indictio ciklusok bevezetése (a latin szó elrendelést jelent, az eredeti egyiptomi kifejezést nem ismerjük), ez az Egyiptomban szokásos, 15 évenkénti adókivetés elnevezése, eleinte annyira jónak gondolták, hogy még Diocletianus is bevezette, amíg az V. század körül rá nem jöttek, hogy egyrészt nincsenek sorszámozva ezek a ciklusok, másrészt kicsit sok lett az egyéb számolás. Mert hamarosan bevezették az eponim évek szerinti felosztást (a görög eponümosz – megnevezett szóból való), azaz valamely neves személyiség által ismertté vált kor időszámítását (lásd Horthy-korszak és így tovább), persze a mellé adandó évszám nélkül, arra máshonnan lehetett következtetni – leginkább körülbelül. Ez volt az alapja a görög időszámításnak meg a rómainak is, utóbbi egészen a VI. századig tartott, Justinianus szüntette meg.

Egy zseniális görög matematikus, Erathosztenész (a róla elnevezett szita  egy kizárásos algoritmussal a prímszámokat ugrasztja elő, tekinthetjük őt a számítógép egyik ősének is, de annyira ős, hogy már az időszámítás előtti 3. században elkészítette ezt a szitát) úgy gondolta (Timaiosz történetíró elképzelését tovább fejlesztve), hogy az olimpiák legyenek az évek kronológiájának alapjai. Az első olimpia (i.e. 776.) volt a kezdő év, a két olimpia közötti négy évet (az olümpiász idejét) pedig külön sorszámozta.

Szeleukosz Nikatór, a minden eddigi birodalmak egyik legnagyobbja hódítójának, Nagy Sándornak a hadvezére hozta létre Nagy Sándor halála után 12 évvel a Szeleukida birodalmat, a hajdani hatalmas terület ázsiai részén, és ő vezette be a Szeleukida-időszámítást. Ezzel végre meg is érkeztünk a Kárpát-medencébe, hogy megadhassuk Kálti Márk Képes Krónikájának „honfoglalási” dátumára a magyarázatot: ő a Szeleukida-időszámítás alapján rögzítette a 677-es évet – azt most hagyjuk, ez mennyire lehet támpont (semennyire).

Vége a választható résznek, a Gergely-naptárról már mindenki hallott, az odáig vezető többi ínyencséget már inkább ugorjuk, ennyi talán elég annak a zavarnak az indoklására, ami a dátumok hitelességét finoman szólva kétségessé teszi. Az 1582-es bevezetéskor is kimaradó napokkal, valamint a naptár elismerésének elhúzódásával járó további zűrök (Oroszország például 1918-ban vezette át a Gergely-naptárba a maga történelmét) csak növelik a korábbi évszázadok bizonytalanságát, úgyhogy ajánlom a kellő alázatot, midőn választanunk kell például a „honfoglalás” 895-ös vagy 896-os datálásai között (meg volnék lepve, ha ezek akár csak nagyjából stimmelnének).

Szeretném mégegyszer leszögezni (valószínűleg nem utoljára), egy legendakör közepén vagyunk. Mondákat, regéket, mindenféle meséket ismerünk arról az eseményről és annak koráról, amit hosszú ideje „honfoglalásnak” tódítunk. Azt nem tudom megmondani, hogy mennyi ideje nevezzük annak, minthogy legalábbis nekem nem sikerült megállapítanom, ki és mikor használta először ezt a szót. Anonymus – akinek minden felületes félművelt tulajdonítja – a Gesta Hungarorumban legalábbis bizonyosan nem (a iunctio, item occupatio szavak nem találhatók a műben, a hozzá kapcsolódó hon formájú és jelentésű magyar szó meg egyszerűen nem létezik a latinban, a domumnak nincs köze a honhoz). Sem a hét vezérről, sem Árpádról, sem az általuk véghezvitt vérszerződésről, valamint a honnak az ő elfoglalásáról nincs semmiféle adatunk, nemhogy hiteles, még következtetés útján elérhető sem. Nem győzöm hangsúlyozni, ezt nem én állítom, ezt minden történész tudhatja, ha csak egyszer vette magának a fáradságot a források átnézésére: az időszámításról való mai ismereteink alapján számolt IX. század végéről semmit nem tudunk. Mégegyszer: semmit, sem a tudottnak hazudott eseményekről, sem az azokban résztvevő személyekről.

Mire használja a magyar történetírás ezt a linkséget? Még lehetetlenebb linkségek terjesztésére, amiknek természetesen a rombolás az alapja, mindennek a szemétre dobása, annak a kevésnek elsősorban, ami használható a tudomány eredményeiből. A teljes finnugrisztika kisöprésére (amit nem kisöpörni kell, csak körültekintően módosítani), és nem utolsó sorban arra, hogy „bebizonyítsák”, a magyar az egész emberi kultúra alapja, itt született minden a földművességtől a kézművességen át a matematikáig és csillagászatig, mert a Kárpát-medencében már az időszámítás előtt 9000 évvel is sajtot készítettek, mi vagyunk Európa legősibb lakói, az összes európai nyelvnek a magyar az alapja… baromi, na – mindezt jegyzett „történészek” bírják leírni, és nem sül ki a szemük. Ami hagyján, de nyilvános előadásokat tartanak, közönséget toboroznak, úgy terjesztik az ostobaságaikat, közben rémületes majompofákat vágva, rendőr meg sehol. Holott bilincsben kellene elvinni őket. Mindez miért? Mert a különben semmi módon nemlétező ezeréves államiság hazugság sorozatának szüksége van egy kiinduló hazugságra, valamire, amiről a mindenre kapható, puhagerincű „tudósok” azt képzelik, mondhatnak bármit, úgy sem lehet ellenőrizni.

De a legförtelmesebb az egészben az az eseménysor, ami a vérszerződéssel kezdődik, azaz egy barbár, azon belül is primitív és gusztustalan aktussal – ezt már tényleg megtaláljuk Anonymus-nál, erre már az ő korában is szükség volt. Erek felvágására és vérivásra, úgy is mint szent és magasztos aktusra az örök hűséget illetően – na mihez, azaz bocsánat, kihez? Hozzájuk. A saját ivadékaik hűségére mindétiglen, hogy őket sose feledjék. Ezzel megalapozták a magyar arisztokrácia ezeréves uralmát. Vérivással.

Ne tessék azt mondani, hogy akkor ez volt a szokás. Itt Ázsia szélén esetleg, de például az ugyancsak mondabeli Arthur király lovagjai kerekasztal körül ültek, az angol mentalitásnak megfelelően (lásd „demokrácia”), és nem egymás vérét itták. Úgy különben körülbelül 400 évvel a mieink „vérszerződése” előtt.

Már csak egy kérdés maradt: így volt valahogy?

Éppen lehetett.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább