November 19,  Hétfő
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Ultimátum 2.

Az idő, amit a minap megjelöltem, lejárt. Többen sürgettek is, igazuk volt. Firtatták azt is, ki lehet a két BP monogram mögött. Alább megtalálják őket, valódi betűket írtam le, tényleg voltak kormánytagok, tényleg nem pártpolitikusok – egyikük a Medgyessy-, másikuk a Bajnai-kormányban. Én kettejüket tartom alkalmasnak az alább leírandó forma létrehozására, ez persze nem jelenti azt, hogy valóban csak ők alkalmasak. Néhány hete azt mondtam volna, az is kérdés, vállalják-e. Ezt most már nem mondom, mert ez nem lehet kérdés.

Volt olyan hozzászóló a felvezető írásomhoz, aki sorolta, miért nem lehet úgy, ahogyan leírtam. Ne tessék haragudni rám, de piszkosul nem érdekel. Bizonyára ismerik az egyik legfontosabb mondatot, ami bármely emberi tevékenységgel kapcsolatban (sajnos nem elég gyakran) elhangzik, amit mindenki ismert, aki valaha velem dolgozott: azt nem akarom hallani, miért nem, azt akarom hallani, hogyan.

Tudom, sokféle okból kockázatos, amit teszek. Gondolkodtam, kitehetek-e egyetlen embert is a közvélemény esetleges nyomásának anélkül, hogy szólnék neki, mire készülök, végülis legtöbbjüket személyesen ismerem, mindegyiküket felhívhatnám és megkérdezhetném, mégsem teszem. Félreértés ne essék, nem pánikban cselekszem, csak tényleg úgy vélem, minden nap növekvő sebességgel zuhanunk a szakadékba. A csúti primitív állapota rohamosan romlik, orvos nem férhet hozzá, másoknak kell cselekedniük (engedelmükkel azt nem tartom orvosnak, aki esetleg jelenleg foglalkozik a bajával, és ahelyett, hogy kényszerkezelésre azonnal beutalná, hagyja tombolni).

Meg kell ágyaznom valamennyire azoknak a vázlatos terveknek, amiket kidolgozásra ajánlok. Visszamentem néhány évet, idézek részeket régebbi bejegyzéseimből, hogy érthetőbb legyen a mondanivalóm.

2013. június 26.

A megoldást az ország egyik legkiválóbb elméje kínálja, Kornai János, akire (éppen a dolog természetéből fakadóan) a magyar demokrácia, a népfelség által választott vezetőség sosem tartott igényt. Növekvő derűvel olvastam Hol a határ a független közgazdasági elemzés és az aktív politikai tevékenység között? című írását. Ebben leszögezi, hogy amiről ő most itt beszél, az természetesen politikai döntést kívánó kérdések sorozata. Aztán pontról pontra bizonyítja, mennyire nincs keresnivalója a politikának az emberiség életében. Ez persze politikai döntést kíván – mondja, aztán leírja, milyen érvek alapján milyen döntéssorozat kívánatos, amely érvek pontos, matematikai alapokra épített, szakszerű levezetései a feltett kérdésre adható válaszoknak, azaz ezeknek a levezetéseknek semmi közük sincs a politikához. Pontosabban a politikának nincs köze a Kornai-féle mentalitáshoz.

„Toute nation a le gouvernement qu’elle mérite” – azaz minden nemzetnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel. Joseph de Maistre

mondata jó kétszáz éves, de még a legfátyolosabb tekintetű demokrácia rajongók sem tudták cáfolni ennek a cinikus francia royalistának az állítását (azok sem, akik Széchenyinek ajándékozták a szerzőséget). Tessék csak a népre bízni, meglesz az eredménye.

Kornai a Hol a határ… kérdésre egyszerű választ ad: a határ helyenként vékony, helyenként elmosódott. Ő nem mondja ki, én veszek egy nagy levegőt és vele a bátorságot, hogy megtegyem helyette, a felelősség vállalása volna túl a határon, amit Kornai szerint a politikusnak kell(ene) viselnie. Szerintem meg nem kellene, úgy is mondhatnám, Isten őrizz, hogy bármit rábízzunk egy politikusra, felelősséget kiváltképpen nem, azt ugyanis egészen bizonyosan nem vállalja. Alkatilag képtelen rá. Ne erőltessük, fölösleges.

Volt egy szakértői kormányunk, némelyek lesajnálóan jegyezték meg, hogy ez persze csak szakértői, egy ilyen kormány nem vállalhatja a politikai felelősséget. Ne is! Addig jó nekünk! Miért is kell megalakítani egy szakértői kormányt? Mert a politikusok nagyon elrontottak valamit. A szakértői kormány rendbe hozza, aztán vissza a politikusoknak, hadd rontsák el megint.

A politikai felelősség elnevezésű lidércfogalom abban különbözik a felelősségtől, hogy nem felelősség, egyszerűen azért, mert a politikus tetteinek nincs semmilyen következménye, azaz a politikus felháborodottan utasítja vissza annak még a feltételezését is, hogy ő büntetőjogi felelősséggel tartozna a tetteiért. Miért is nem tartozik például elszámolni milliárdokkal, amelyeket elherdált, ellopott részben saját kasszájába helyezve az összeget, részben a pártjáéba, meg amelyeket téves, rossz döntései következtében másra, haszontalanra, kártékony dolgokra költöttek? Mindenki mást sokkal kisebb összegek helytelen használatáért börtönbe csuknak, a politikust nem, mert ő kitalálta magának a politikai felelősség nem létező fogalmát? Mert az ő politikai felelőssége azzal a szörnyű következménnyel járhat, hogy esetleg négy év múlva nem választják meg, és akkor szegénynek majd ellenzéki politikusként kell (nem is kell) bejárnia az ország házába melegedni vagy hűsölni, és további felelőtlen marhaságokat beszélni? Ez volna a felelősség és a vele járó következmény? Hogy megbukik a választásokon, és elveszti a hatalmat? És ellenzékben ott folytatja, ahol abbahagyta: drága autókon jár drága helyekre, és minden ingyen van neki, mert mi fizetjük? Szörnyű felelősség, szörnyű következmény.

Egy kis ideig játsszunk még a felelősség fogalmával. Képzeljük el, hogy a politikus hoz egy helytelen döntést, aminek következtében lezuhan. Mondjuk olyan magasról, amilyen magasan például a cirkusz kupolája van, és nincs háló. Nem képtelenségekről beszélek, hanem létező dologról, a légtornász munkakörülményeiről.

A légtornász úgy vállalja az esti fellépést, hogy tudja, ért a légtornázáshoz, tudja, hány szaltóra képes, amely szaltók kiforgása után a fogó még biztonságosan el tudja kapni, és hányat kell hintáznia a pallóra való visszaérkezéshez. Ha ezeket nem tudja, meg sem fordul a fejében, hogy fölmenjen, a saját testi épsége és a többi fellépő iránt érzett felelőssége elég ahhoz, hogy ne is gondoljon a produkcióban való részvételre.
Egy pillanatra felejtsük el, hogy a politikus döntésének pillanatában azzal sincs tisztában, mit kellene tudnia a helyes döntés meghozatalához (szaltók kiforgása, fogóhoz való kapcsolódás, hinta vissza a pallóra), csak a döntés következményeit vegyük figyelembe. És itt nem hadüzenetről beszélek (arról is mindig politikusok határoznak), ami világosan, elsődlegesen emberek millióinak kerül az életébe, hanem mondjuk egy gazdaságot érintő intézkedésről, aminek következtében összeomlik egy iparág, ellehetetlenül a mezőgazdaság valamely része, emberek tíz- és százezrei veszítik el a megélhetésüket, és mondjuk „csak” huszonöten halnak meg agyvérzésben, infarktusban. Ez a szám éppen az ötszöröse egy kis létszámú légtornász csapatnak – még mindig effektíve látható emberéletekről van szó, más, közvetve halálhoz vezető dolgokat nem említek.

Ha a politikus tudná, hogy lezuhan egy rossz döntés következtében, mint a légtornász, nem az történne, hogy esze ágában sem volna azt a döntést meghozni, hanem elgondolkodna azon, akar-e politikus lenni. És miután elgondolkodott, rájönne, hogy nem akar, mert nem vállalhat ilyen szörnyű kockázatot egy olyan dologban, amihez nem is ért (ha egyáltalán képes volna a gondolkodásra).

Rendeleteket hozni, törvényeket íratni, nagyképűsködni és mások munkáját akadályozni, össze-vissza hazudozni és ígérgetni – azaz emberek életkörülményeivel játszadozni, az életüket kockáztatni az mer, aki felelőtlenül, következmények nélkül teheti, amit tesz.

Majd’ elfelejtettem, a politikusnak nincs semmilyen felelősségérzete, de hogy a helyzet még könnyebb, ha tetszik, még linkebb legyen, van viszont mentelmi joga, hogy a politikai felelősség borzasztó súlyát könnyebb legyen elviselni. A mentelmi jog azt jelenti, hogy nem vonható semmilyen büntető eljárás alá. Egyszerűbben szólva, nem büntethető. Az elmebeteg sem büntethető. Mert aki nem beszámítható, az nem büntethető. Jó, nem?

Másfél évvel később ott folytattam, ahol 2013-ban abbahagytam:

2015. február 1.

Hallgassanak zenét és olvassanak. Rossz tanács, tudom. Nincs jobb. Mert nincs mit tenni. Királyhegyi Pál annak idején küldött egy táviratot. A címzés: Joszif Viszarionovics Sztálin, Moszkva, Kreml. A szöveg: Rendszer nem vált be, azonnal abbahagyni. A sürgöny valószínűleg nem érkezett meg a címzetthez, mert Királyhegyi életben maradt. Az is lehet, hogy az egészet csak kitalálta, de nem tett semmit. A történet akkor is jó.

Kellene küldeni egy táviratot. Esetleg sok aláírással. Rendszer nem vált be. Addig is, amíg össze nem jön néhány fiatal fiú és lány, akik bemennek az Országházba, és kizavarják onnan azt a bűnbandát, és kinyilvánítják, hogy Magyarország a világ első pártok nélküli köztársasága, és megalakítják azt a grémiumot, amelyik mindenekelőtt bíróság elé állítja a magyar politikában 1990. óta bármi módon részt vett embereket, majd nekifog eltakarítani az elmúlt 25 év romjait.

Ugye nem értettek félre? A „bűnbandán” az összes képviselőt értem, kifelé onnan. És az összes még élő politikussal bíróság elé, esetleg lesznek olyanok, akiket bűncselekmény hiányában fölmentenek. Nem sokan. Ezt ugyanis együtt hozták létre, a legkisebb falusi futballista sosem juthatott volna el a világtörténelem leggusztustalanabb státuszába a többiek nélkül. (Minden diktatórikus hajlamú főemlős gyáva, ebben nincs semmi különös, mert mindegyik apró termetű és mint ilyen mindegyik olyan környezetből jön, ahol a domináns egyed /valamelyik felmenő/ állandó rettegésben tartotta a kis despotát, ott általában váratlanul, főképp hátulról kapta az ütést, minthogy a domináns egyed is gyáva, mondom, ebben semmi különös nincs, az alkalmazkodni képes diktátor az igazán undorító, aki hajlama szerint kínozna, verne és ölne, de kénytelen megalázkodni, közben magában fogadkozik, hogy majd bosszút áll.)

Azt tetszik kérdezni, mi az a grémium, amelyik rendbe hozza ezt az országot? Augeiasz istállójának kitakarításához Héraklész kellett, mi sem ússzuk meg alacsonyabb rangú rendrakó nélkül.

Sokszor elmondtam már, az emberi faj alkalmatlan arra a társadalmi berendezkedésre, amit demokráciának nevez, és jórészt ostoba törvényekből húz köré rideg szabályabroncsot, ami valahol mindig szakad, reped, törik, de erre az emberi faj kitenyésztett falkavezérei mindig találnak magyarázatot, ettől aztán mindenki megnyugszik, tudomásul veszi, hogy a rendszer nem tökéletes, de még mindig ez a legjobb.

Nem a legjobb. Az emberi faj történelme során találkozott már néhányszor azzal a berendezkedési formával, aminek legfejlettebb változatát felvilágosult abszolutizmusnak nevezte el. Ezt az úgynevezett társadalomtudományok fintorogva elutasítják a szerintük fejlettebb demokrácia magasából, mondván, ebben ott van az abszolutizmus, azt pedig mi demokraták mélységesen megvetjük. A demokraták azért vetik meg az abszolutizmust, mert nem ismerik a fogalmat, egyszerűbben szólva nem tudják, mit jelent a szó. Ha tudnák, tisztában volnának vele, hogy

1. A fogalom (teljesség, tökéletesség, korlátlanság) nem létezik.

2. Amit abszolutizmusnak neveznek (alaptalanul és ostobán) az a dominanciának, a vezérelvűségnek egy szűkített változata, azaz egyike a valamilyen vezetésen alapuló társadalmi berendezkedéseknek, amilyen például a demokrácia (a nép uralma vagyis a nép által „választott”, jórészt hatalmi tébolyban megbetegedett „képviselők” uralma), minthogy másfajta, mint a vezetésen alapuló társadalmi berendezkedés az emberi faj jelenlegi fejlettségi fokán nem elképzelhető.

Sokszor leírtam már, a civilizáció néhányszázezer év alatt jutott el a jelenlegi szintre néhány ember tevékenységének következtében, azaz az emberi fajnak egy matematikailag kifejezhetetlenül kis töredéke juttatta el az emberfélék (Hominidae) családját a felismeréshez, mely szerint ő egy magasabb rendszertani kategória képviselője. Viszont ez a rendszertani kategória csak a tudomány világában létező, a faj csaknem 100 százalékos többsége úgyszólván semmit nem mutat abból, hogy használná a lehetőségeit, a csaknem 100 százalékos többség rendszertani meghatározottsága az állatok (Animalia) országán belül ott lebeg valahol a főemlősök (Primates) rendje és az emberfélék (Hominidae) családja között. Ösztönlény. Az állatokra jellemző biológiai törvények szerint él.

A fejlődés azért lassú, mert ezek a biológiai lények az állatvilágban érvényes törvények alapján választják ki a domináns egyedeket (minisztereket, államtitkárokat stb.), a rövid üzekedési (választások) időszak után pedig ösztöneiknek engedelmeskedve követik a vezérbikát, és boldogan nézik, hogy az összes tehenet az hágja meg, és a legjobb és legtöbb étel-ital az övé (szolgálati autó és kastély, személyzet, ingyen fűtés-hűtés és világítás stb.), a vezérbika szerepét magának kiküzdő, látszólag az emberi fajhoz tartozó lény meg odáig már eljutott a törzsfejlődés során, hogy felismerje: az ő létének alapkövetelménye a fajtársak fejlődésének bármi áron való akadályozása, a butaság, az ösztönvezérelt lét fenntartása.

A demokrácia azért a lehető legrosszabb társadalmi berendezkedés, mert rendszerszerűvé emeli a nivellálást, éppen azokra bízza a kiválasztást, akik erre a legalkalmatlanabbak: a népre. (Szokták dicsérni a népszavazás intézményét, példának hozni a népszavazást rendszeresen használó Svájcot. Tessék egyszer alaposabban tanulmányozni a svájci elöljáróságok gyakorlatát, milyen kérdéseket terjesztenek a nép elé, és milyen eredmények születnek, természetesen a nép azt szavazza meg, amit az elöljárók akarnak – a fene tudja, melyik a rosszabb.) A demokrácia a lehetőségét is kizárja annak, hogy alkalmas emberek kerüljenek a megfelelő posztokra, azaz hatalomra, uralkodásra vágyó alakokat ültetnek azokba a székekbe, ahonnan ügyeket intézni kellene, a közt szolgálni.

Mi akkor a teendő? A 21. században még mindig (sőt mindinkább) butaságban tartott, a kereskedők érdekei által befolyásolt (leigázott) népet vezetni kell, az abszolutizmusnak azaz a dominanciának, a vezérelvűségnek különféle formái tapasztalhatók mindenütt a Földön, ilyen-olyan módon és mértékben a nyájnak vezérkolomposra van szüksége, pápára, elnökre, mindegy, minek nevezik és majdnem mindegy, a Föld melyik táján él, a csoporthoz tartozás igénye és a domináns egyed kiválasztásának parancsa mindenütt egyforma, legfeljebb a formákban (civilizációs szintekben) van eltérés.

Igyekeztem világossá tenni az abszolutizmus fogalmának félreértelmezését, a következő lépés a „felvilágosult” jelző tisztázása. A társadalomtudósokkal egyet lehet érteni, ritkán születik olyan uralkodó, aki elég értelmes ahhoz, hogy felvilágosultnak lehessen nevezni. Pedig ez a kulcsszó, a történészek mintha megbocsátóbbak volnának a felvilágosultakkal, mint a simán egyszemélyi uralomra törőkkel, igaz odáig kevesen jutottak el, hogy beismerjék, ezek a felvilágosultak több és látványosabb eredményt voltak képesek produkálni, mint bármely más társadalmi rendszer. Úgyhogy a felvilágosultság rendben volna, de egyrészt abszolutizmussal párosul, ami ugyebár nem kívánatos, másrészt túlságosan esetleges, és kiszámíthatatlanul sokat kell rá várni.

Láttuk, az abszolutizmusnak nevezett dominancia mint társadalmi forma az emberiség jelenlegi fejlettségi szintjén elkerülhetetlen és mint ilyen kívánatos, a csoportazonosság igénye, az alárendeltség biológiai parancsa még sokáig meg fog maradni az emberré válás folyamán. Az emberré válás lassú folyamat, éppen annyira, mint minden a törzsfejlődés történetében. Fentebb már említettem, a Hominidae azért gyilkosan pontos meghatározása az emberi fajnak, mert egyelőre valóban csak emberféle, útban az emberré válás felé. A fejlődésnek azt a fokát, amelyre fellépve mutatni kezdi az ember jellemző tulajdonságait, az egyszerűség kedvéért nevezhetjük felvilágosultságnak. Ez a fogalom nem tévesztendő össze a történelemtudomány által felvilágosodásnak jelölt korszakkal, annál is kevésbé, mert mint tudjuk, akkor is csak néhány ember teljesítette be a felvilágosultság értelemhalmazát, és volt újkori folytatója Lao Ce és Platón, Dante és Giotto felvilágosító munkájának (hogy csak néhány ismert nevet említsek a régmúltból – Jézust ne tessék hiányolni a sorból, ő más, ő az emberi faj túlsó végén keresendő, valószínűleg eggyel följebb annál, arra még nincs elnevezésünk). A felvilágosultság egyszerű szó, az ember jellemző tulajdonságainak összefoglalása.

A feladat mindössze az, hogy a felvilágosultságot tegyük kiszámíthatóvá, elérhetővé és működőképessé, pontosabban a felvilágosult embert találjuk meg, és teremtsünk olyan helyzetet, amiben az ő mentalitása érvényesül, az ő nézetei határozzák meg a társadalmi teendőket. Egyszerűbben: a felvilágosult ember irányít.

Van ilyen? Hogy ne volna. Arról a harsány kacajról ismerhető fel, ami akkor szakad ki belőle, amikor azt mondják neki, ő fog irányítani. Amikor hozzáteszik, hogy rajta kívül még négyen, hatan vagy nyolcan lesznek, a harsányság eltűnik, marad a mosoly, amikor pedig a névsort hallja, azok neveit, akik közül ez az öt, hét vagy kilenc ember kiválasztatik, már nem is mosolyog. Csak azt kérdezi, hogyan.

Volt egy tüntetés az oktatási minisztériumnál, pár éve, dátumokban nem mindig vagyok jó. Néhány ablakban kisgyerekek látszódtak, bölcsőde vagy óvoda lehetett azon az emeleten. Lent az utcán a tüntető diákok egyszer csak elkezdték skandálni, hogy „szervusztok, szervusztok”. Aki ezt kitalálta, az előbb utóbb rá fog jönni, hogy azok a kicsik ott az ablak mögött akkor jelentik a jövőt, ha ő meg a hozzá hasonlók egyszer tényleg bemennek az Országházba, tényleg kizavarják azt a bűnöző bandát, és elhiszik, hogy csak meg kell kérdezni Széchenyi Ágnest, Kárpáti Évát, Kornai Jánost, Mérő Lászlót, Király Júliát, Ludassy Máriát, Ferge Zsuzsát, mi legyen, ki vállalja a Bölcsek Tanácsában való részvételt, esetleg ha ő nem, kit mond maga helyett…

Tessék végre elhinni, nem kell párt, nem kell politikus, ügyintéző kell. Ilyen-olyan minőségű, ilyen olyan szintű, aki tudja, mit kell tenni, amikor baj van, és azt is tudja, mit, amikor nincs baj. Bízzunk azokban a fiatalokban ott a minisztérium előtt, rá fognak jönni, hogy a felvilágosult abszolutizmus fent leírt formája a megoldás az itt kialakult abszurd helyzetre.

Eddig a régebbi írások. Az a groteszk, hogy kis híján négy-hat évvel ezelőtt a helyzet ugyanolyan kilátástalan volt, mint ma, csak ezt akkor még nem láttam. A minapi javaslatomnak kétségkívül vannak érdekes kérdéseket felvető következményei, itt van mindjárt elsőnek az Országház épülete, egyáltalán, a sok évszázados parlamentarizmus hagyománya. Mi legyen az egyik legszebb és legnagyobb épületünkkel? Fujj, micsoda arcpirító, eretnek kérdés, mindenhol a világon működik a népképviselet, majd épp nálunk nem, micsoda hülyeség.

Tessék nekem mondani egyetlen embert, akinek ott nélkülözhetetlen szerepe van, aki hiányozna az országnak, ha nem ülne ott. Tessék nekem mondani egyetlen szervezetet, bizottságot, a fene tudja, miféle egyletet, ami tett valami jót ennek a népnek. Vagy ez nem szempont, fő a hagyománytisztelet? Grasszáljon csak az aranyozott vörösbársony folyosókon a sok büdösbunkó? Akiknek a kisöprése – ebbe is tessék belegondolni – az égvilágon semmilyen fennakadást nem okozna, ezzel szemben lehetővé válna az ország működtetése a képviselők hátramozdítása nélkül, nem beszélve azokról a súlyos milliókról, amit hetente felélnek, úgy is mondhatnám, elherdálnak, ellopnak. Miért tartjuk őket, meg tudja mondani valaki? Hogy legyen valami mozgás a házban? Hogy az arcunkba vágjanak új meg új “törvényeket”, miközben a régieknek is egyre kevesebb értelmük van?

Lehet szép színházi előadásokat rendezni az üléstermekben, görög drámák és modern színművek remekül szólnának a csodaszép amfiteátrumban. Na jó, viccelek, bár nem igazán, van ebben némi komolyság is, dehát nem az én dolgom az épület hasznosítása. Mindenesetre bizonyos, sosem lesz haszontalan, mint a stadionok.

Tetszik esetleg aggódni, hogy majd az a kilenc ember (a Vének Tanácsa) nem tudja irányítani a gazdaságot, az infrastruktúrát, a társadalmat? Én nem aggódnék. A jelenlegi parlamentnél bizonyosan jobban csinálnák magukban is, dehát éppen mert annyira okosak, képesek megállapítani, elegek-e a feladat megoldásához, vagy össze kell hívniuk valamilyen testületet, ami segít szigorúan szakmai és nem politikai alapon eldönteni, melyik legyen a felmerült kérdésre adandó válasz. Van egy úgynevezett apparátus, az államigazgatásban dolgozók ezrei, akiket nem ismerünk, és nem tudjuk róluk, hogy nélkülük már régen összedőlt volna ez a nyomorult ország. Akik a sok kártékony politikus förtelmes intézkedéseinek szabotálásával, átalakításával viszik ezt a háztartást a maguk szakértelmére és bölcsességére támaszkodva. Azok végre értelmet láthatnának a munkájukban, elmondhatnák – mert megkérdeznék őket – mit hogyan és miért úgy, nem kellene lavírozniuk és naponta szoronganiuk, hogy a csülköspacalfejű meg a hozzá hasonlók mikor küldik el őket, minthogy nem bírják felfogni, minek is vannak ott.

Aztán az is kérdés, ugye, hogy mit tudnának kínálni egy kirabolt országban? Vért, verejtéket és könnyeket. Ez a helyzet, tudjuk. Ám ezek a testnedvek szép perspektívát jelentenek ahhoz a kínhoz képest, ami most van, ahhoz képest meg különösen, ami lesz, ha a csúti beteg rendszere tovább pusztít.

Mondják még, hogy majd ezek is egymásnak esnek. Nem esnek. Először is egy bizonyos szellemi szint fölött az nem tartozik a napi elfoglaltságok közé, az eddig felsorolt és az alábbiakban megnevezendő emberek nem zsigeri szinten élik az életüket. Másodszor azt ők tudják legjobban, hogy törvényekkel és intézményekkel fel kell építeni egy olyan rendszert, ami kizárja az egymásnak esést, valamint a törvényszegéseket követő büntetlenséget.

Hallottam olyat is, hogy ki ad felhatalmazást ezeknek az embereknek a szolgálatra. Úgy tetszik érteni, valami olyat, mint amilyen felhatalmazása most a futballistának van? Komolyan? A nép? A választók? Az elcsalt választásokkal az a szerencsétlen töredéktömeg, az a maroknyinak nevezhető kisebbség, amelyik helyzeténél fogva elég reménytelenül ostoba ahhoz, hogy a szájszélnyalogató fehérvári huszárt „hivatalban” tartsa? Az felhatalmazás?

Akikről én beszélek, azok maguk jelentik személyükben a felhatalmazást, a teljesítményük, az életük, amivel eddig igazolták a létüket – az valódi felhatalmazás. Hogy fel lehet nézni rájuk. A saját eddig elvégzett munkája adja valamennyiüknek azt a hitelt, amihez képest a tudatlan és tájékozatlan idegen tömegek „választása” egyszerűen nevetséges.

Pártok nélküli köztársaság. Egy értelem vezérelte társadalom az emberséghez szükséges mennyiségű érzelemmel telítve. Utópia, mi? Nem az. Csak meg kell mozdulni, meg kell érezni és tudomásul kell venni annak a felelősségnek a súlyát, ami nyomja az írástudó tisztességesek vállát, akik tisztában vannak vele, mert eddig is ennek a hármasságnak az alapján éltek, hogy a jogbiztonság eszméjének legfontosabb elemei: az emberi méltóság, az emberi szabadságjogok tisztelete és a jogegyenlőség elve.

Ezt csak egy mélypontról lehet elkezdeni, ami után már a teljes pusztulás következik, csak egy olyan országban, aminek nincs veszteni valója. Aminek a jövője vagy egy eddig elképzelhetetlen rendszerben van vagy semmiben. Egyszerűen azért, mert nincs tovább.

Ígértem neveket. Föntebb már leírtam néhányat, mondok még, nincsenek sokan. Említettem az úgynevezett szakértői kormányt, ott voltak olyanok, akik tudták, miképpen kell támaszkodni egy államigazgatási szakapparátusra: Bajnai Gordon, Balázs Péter, Oszkó Péter Forgács Imre, Hónig Péter, Székely Tamás. Aztán a Vének Tanácsába a már felsoroltakon kívül: Szelényi Iván, Szalai Erzsébet, Pogácsa Zoltán, Bárándy Péter, Kamarás István, Sándor Zsuzsa, Vekerdy Tamás, Csaba László.

Ez a fórum a maga olvasóival már elégszer bizonyította, hogy a hozzászólóinak jelentős része összehasonlíthatatlanul többet ér, mint bármilyen közvéleménykutatás (a többieknek most szólok, ne tessék felvilágosítani, mennyiben más egy közvéleménykutatás, tudom, nem érdekel, ugyanaz róla a véleményem, mint a népfelségről). Úgyhogy ezúttal kifejezetten kérem, szóljon, aki tud a felsoroltakhoz hasonló nevet (akkor is, ha a nevezettekről valami olyat, ami miatt nemkívánatosak lehetnek).

Az utolsónak felmerülő kérdés: miért éppen én. Miért én nevezek meg embereket, mit osztom itt az észt, ki vagyok én, hogy megítéljek másokat? Egy azok közül, akik úgy vélik, nem lehet tovább hallgatni, hogy valaki majd csak. A többiektől, akik számosan vannak az különböztet meg, hogy ők még nem szóltak.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.