November 17,  Szombat
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Ordítok Blog


És egyszer majd jön a behívó parancs és el kell menni a Don-kanyarba meghalni

Folytatom. Talán nem fogalmaztam eléggé érthetően, ez az én hibám. Megpróbálom egyszerűbben, példákkal megtámogatva elmondani, mit gondolok én a személyes felelősségről. Merthogy arról beszélek most is, ahogy írásaim többségében erről beszélek. Ugyanis ezt tartom a legfontosabb dolognak. Ezen áll, vagy bukik minden. Ez az eredője jónak és rossznak, háborúnak és békének, életnek és halálnak. És ez az, amit a többségünk nem akar tudomásul venni. Nem akar felvállalni. Mert persze, mindenki hibás, mindenki tehet róla, na de ő is? A szülei is? A nagyszülei is? Az nem lehet! Az önfelmentés, a felelősséghárítás nálunk a valódi nemzeti sport, nem a foci.

Van egy tízmilliós ország (az egyszerűség kedvéért használok hozzávetőleges kerek számokat), ebből nyolcmillióan felnőtt emberek. Ez számomra azt jelenti, hogy nyolcmillióan vagyunk felelősek azért, ami ebben az országban történik. Ami megtörténhet. Akik ténylegesen hasznot húznak a rendszerből, nagyon kevesen vannak a nyolcmillióhoz képest. Szerintem néhány százan. Néhány ezren, vagy talán néhány tízezren áttételesen haszonélvezők. Pár százezren azt gondolják, hogy ők nyertek ezzel az egésszel, de valójában nem. A többiek, a legtöbben pedig közreműködői annak, hogy ez a rezsim kiépülhetett, működhet és tovább haladhat azon az úton, ami a szakadékba viszi az országot.

Nem célszerű senkinek felmentést keresni a maga számára. Nem célszerű, mert sehová nem visz. Vannak persze olyanok, akik nem keresnek felmentést, hanem csinálják azt, amit mindenki másnak is csinálnia kellene. Az iskola dolgozói, akik egységesen, a portásig bezárólag felmondtak, mert olyan igazgatót akart rájuk kényszeríteni a kormány, akivel nem tudtak együtt dolgozni. Az az iskolaigazgató, aki nem hajlandó NER-kompatibilis módon működtetni az iskolát. Horváth András NAV-dolgozó. Váradi András juhász. Ferenczi Krisztina újságíró. Sándor Mária. Vannak neves és vannak – többen vannak – névtelen bátrak, akik inkább vállalják a nehézségeket, de nem vesznek részt valamiben, amit károsnak, rossznak tartanak. Ismert és ismeretlen emberek, művészek, zenészek, írók, költők, orvosok, tanárok, ügyvédek, bírók mondják el nyilvánosan a véleményüket és vállalják a következményeket.

Sokan azonban nem vállalnak semmit. Eltolják maguktól a felelősséget és azzal nyugtatják a lelkiismeretüket – már ha egyáltalán eljutnak odáig, hogy nyugtatni kelljen bármit is -, hogy ha ő nem, majd más megteszi, más elvégzi azt a munkát. És amúgy is, élni kell valamiből. Ezért csinálja ellenvetés nélkül. Megírja, aláírja, lepecsételi. Felveszi a szolgálatot, baszogatja a hajléktalant, üldözi azt, akit parancsba kap, tanítja az ökörségeket, tudomásul veszi, hogy a parancsot végre kell hajtani, hogy ez a világ rendje, ő csak egy kisember, hogy neki nincs beleszólása.

Pedig van. Mindenkinek van egy bizonyos pontig. És egy ember valóban kicsi, de ötmillió, hatmillió, hétmillió ember nem kicsi. Az már egy olyan hatalmas erő, amivel nem tud szembemenni senki és semmi. És itt jön elő mindenki felelőssége. Elsősorban a politikusoké, akik a biztos és bőven átlagot meghaladó fizetésért napról napra beülnek a parlamentbe és azt hazudják önmaguknak, hogy így még tehetnek valamit. Nem, semmit nem tehetnek. Az egyetlen dolog amit tehetnek, ha felállnak, visszaadják a mandátumukat. De akkor ugye le kellene mondani az egzisztenciális biztonságról, az meg már nem megy. Pedig sokan megtették, sőt – bár most ez nem rólunk szól – megtettük mi is mindannyian, akik a Szalonnán, vagy bárhol máshol kormánykritikus sorokat körmölünk. Aki közülünk nem újságíró, az feladta a munkáját, vállalkozását azért, hogy próbáljon küzdeni az elszabaduló őrület ellen. Nekünk – nekem is – egyszerűbb lenne úgy tenni, mintha semmi baj nem lenne, azzal nyugtatni magamat, hogy nem az én dolgom és ha én nem, majd más megcsinálja. Nyugodtabban és főleg anyagilag sokkal jobban élhetnénk. Nem tesszük, mert felelősségünk van.

Sokszor – teljes joggal – bíráljuk az időseket, akik rajongva imádják Orbánt és segítenek kiépíteni a hatalmát. De ritkán beszélünk azokról az idősekről, akik ennek éppen az ellenkezőjét teszik. Ők azok, akik ott vannak a demonstrációkon, akik nem félnek utcára menni a gyermekeikért, unokáikért. Ők mást nem tudnak tenni, nem mondhatnak fel. De amit tudnak, megtesznek. És ők többet tesznek, mint azok a fiatalok, akik azt gondolják, nekik ezzel nincs dolguk, nem érdekli őket a politika. És többet tesznek, mint azok a középkorúak, akik úgy hiszik, ha szorgalmasan húzzák az igát, ha lehajtják a fejüket, behunyják a szemüket és hallgatnak, akkor majd ők, az ő családjuk megússza. Nem fogja megúszni. Senki.

Sőt, azok, akik elmentek ebből az országból, vállalva a kockázatot, a nehézségeket, a nulláról kezdést, a beilleszkedést egy teljesen idegen közegbe, még ők is többet tesznek, mint azok, akik szolgai alázattal teszik a dolgukat. Ugyanis akik elmentek, azok gyengítik a rendszert (akkor is, ha sokan azt várnák, hogy maradjanak és harcoljanak, mert ők sem tudnak egyedül harcolni, senki nem tud többmillió embernyi holt terhet elvinni a vállán) és erősítik azok, akik szó nélkül szolgálják a rezsimet akkor is, ha háborog a gyomruk, ha tudják, hogy rossz, aljas, veszélyes az, amivé ez az egész izmosodik. Azok az értelmiségiek, tudósok, írástudók, akik fel tudnák emelni a szavukat, akiket meghallanak itthon és külföldön, de csendben maradnak és várják, hogy mennyi pénz és mennyi önállóság marad nekik az osztozkodás végén, azok a pedagógusok, orvosok, bürokraták, óvónők, dadusok, rendőrök, biztonsági emberek, színészek, zenészek, neves és névtelen milliók, akik azt gondolják, ők, csak ők meg fogják úszni, hazudnak maguknak. Nem fogják megúszni ők sem. Éppen úgy nem fogják megúszni mint azok, akik szembe mennek a rendszerrel, akik szót emelnek a rossz dolgok ellen, akik beszélnek, énekelnek, írnak róla, akik egyszerűen felállnak a munkahelyükről és azt mondják, ezt én nem csinálom.

Mindenkit, a világon mindenkit bedarál a rendszer a végén. És egyszer majd jön a behívó parancs és el kell menni a Don-kanyarba meghalni és akkor már mindenki áldozat lesz, csak néhány bűnös, pedig nem: néhány bűnös nem vihette volna ezt keresztül és sokan nem fogják érteni, hogy nekik miért, hiszen egy szót sem szóltak soha. És nem fogják érteni, hogy éppen azért, mert egy szót sem szóltak soha. Sok-sok milliónyian egy szót sem szóltak soha. Részesei voltak a gépezetnek akkor is, ha nem hajlandóak szembenézni a saját felelősségükkel. Úgy hiszik, ők csak áldozatai valaminek, amibe soha nem volt beleszólásuk. Pedig nem. Nem áldozatai, hanem alakítói. Felelősei. Mindannyian felelősei vagyunk annak, amivé az országunk lesz. Nincs kivétel, ezt kellene nagyon gyorsan megérteni. Ameddig még nem késő.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.