November 15,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Az elégedettek országa és én, a vágókép

Nyolc és fél éve állok az utcán.

Az alkotmány módosítása ellen, a rendvédelmisekért, a visszamenőleges törvénymódosítások ellen, a Munka Törvénykönyvének módosítása ellen, a netadó ellen, az egészségügyi dolgozókért, tanárokért, diákokért, az egyetemi autonómiáért, a CEU-ért, a menekültekért, a gyűlölet ellen, a sajtószabadságért, a Népszabadságért, a civil szervezetekért, Paks 2 ellen, diktátorok látogatása ellen, a devizakárosultakért, a kilakoltatások ellen, a Pride-on, a választások elcsalása miatt, a hajléktalantörvény ellen és tegnap az Európai Ügyészséghez való csatlakozás támogatásáért.

Azt gondolom, hogy mindenhol ott álltam, ahol a megítélésem szerint a demokráciát, vagy az emberi jogokat csorbította meg a hatalom. A választások eredménye olyan maró, megsemmisítő fájdalmat okozott, amiből nehéz volt felállni. Én is úgy gondoltam, hogy ennyi volt, nem érdemes ezekért az emberekért bármit is tenni. Ezekért az emberekért, akik így döntöttek, akiknek így jó. Miért én álljak ott hidegben, melegben, esőben, vagy hóban állandó vágóképül a fotósoknak?

Sok idő kellett, hogy kijöjjek az apátiából és persze néhány újabb bicskanyitogató hír és számomra elfogadhatatlan intézkedés. Tegnap, a forradalom ünnepén viszont újra azzal szembesültem, ahogy a Bem tér felé közeledtem, hogy „Hahó, hol vannak az emberek?”. Azok, akiket az előbb felsoroltam? Akik mellé odaálltam az elmúlt nyolc és fél évben. Nekik azóta jó lett? Lassan több tiszteletet ébreszt bennem egy az utcán Orbánnak tapsoló, vagy egy bomberdzsekiben magyarkodó, mint azok az ellenzéki nézeteket valló ismerőseim, akik a Facebookon hőbörögnek a kormány intézkedései ellen, nekem privát üzenetekben linkelnek át cikkeket, hogy „Atyaég ezt olvastad?”, vagy veregetik a vállam, hogy „Ez igen, jól írtad, pont így gondolom!”, de amikor tenni kellene bármit, vagy csak minimum jelen lenni, akkor a csokoládé szufléjukat posztolják, vagy a pazar őszi erdőt…

Mert a fent említett két csoport tagjai legalább vállalják, amiben hisznek. Ott vannak, tapsolnak, vonulnak, ordítanak, vagy éppen rugdosva „kommunista, ávós, zsidó kurváznak” (nem fáradva túl sokat azzal, hogy megbontsák a halmazt, ahova el szerettek volna helyezni engem, aki 1970-ben születtem). Mindegy. A lényeg, hogy elmennek és képviselik, amiben hisznek. De aki sehol nincs jelen, aki otthonról hőbörög, dühöngve kommentel, miközben mindig azt várja, hogy majd valaki más képviseli az ő véleményét is, az a legrosszabb típus.

„Remélem sokan lesztek!”, „Lélekben ott!” – szokták írni nekem. Hát köszönöm mindenki nagy, együttes, transzcendentális lelkét, de sajnos a változáshoz ez kevés lesz! Ez a rendszer a saját klientúráján és a lakájmédia által megtévesztett embereken kívül pont a megalkuvókra, megfélemlíthetőkre épül. Valamint azokra, akik mindig komfortzónán belül mozognak. Akik néha előbújnak, egy-egy demonstrációra. Kijönnek sétálni, ha pont nem jönnek vendégek, vagy ha szép napos az idő (de nincs túl meleg) és amúgy is jól esik utána egy délutáni kávé a Szamosban.

Nekik üzenném elsősorban: nem lesz változás, ha mindig csak egy maréknyi ember mozdul meg és tesz valamit! 1956-ban sem történt volna semmi, ha csak 1000 ember lett volna az utcán, aki változást akar.

Bolla Rita

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.