November 15,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Koldus lehetek én is

Egyszer úgyis megérted, ha nem tanultad meg, meg kell élned!

Sétálunk, sétálunk, egy kis padra lecsücsülünk, csüccs!

Hoppá! Kamerák mindenhol, lefekszem a padra, – életvitelszerűen. Nem tudom, hogy ez így, most az-e. Profi képet szeretnék! /Nagy testvéred figyel téged./ Két ember sincs már az utcán, mert két ember már veszélyes. A rendszerre veszélyes. Eléggé elgondolkodtató az, hogy akkor igen gyenge lábakon állhat a rendszer, ha két ember is meg tudná dönteni. Magányos a csend, zavar az avar. Nincs senki, és nem történik semmi. A költöző madarak elhúztak már egy szegényebb, de szabadabb országba. Jó nekik, ők meg tudják tenni! A varjak kárognak, „nincs kaja, nincs kaja, nem hullajtja már porba morzsáit a Zsiga!” Én meg fekszem a padon és nézem a fák lombjait a parkban, még nem vetkőztek le meztelenre, gyönyörű színes aranyruhában pompáznak. Itt-ott átszűrődik a fény, még mindig kellemes meleg van. Égeti az arcom a Nap, ha sokáig fekszem itt kint, még migránsnak néznek a nap a végére.

Szállnak a darvak. Mindig V-alakban és mindig egy csapatban. Mindenki tudja hol a helye, egy sem téved el, egyet sem hagynak el. Valahogy a természetben ez a természetes. Pihenés közben netezek, neteznék, de olyat is kell látnom amit nem szeretnék. Reklámok, állami hirdetések sorozata, demagógia orrba-szájba. Jönnek, megtámadnak, elveszik, elzavarnak, megölnek, felrobbannak. Majd el akarják venni, a mienket, azért támadnak, a zöld pulóveres meg a csókos barátnéja, mert be akarják engedni. Ide be, bizony ide be. A tiedet is elveszik, ne vigyorogj! Nem hagyjuk, megvédjük! Magyarország a magyaroké, az igaz magyaroké.

A narancs meg túlérett és rohad, én ezt már nem eszem meg. Pedig hoztam magammal, – ha már életvitelszerűen, – kaja is kell. Inkább mégsem netezek. Figyelek és lazulok. A rendőr meg nem jön, tulajdonképpen senki sem jön. Csak a felhők jönnek-mennek. Összeolvadnak, szétszakadnak, fantázia színház, órákig el tudnám nézegetni. Levetítik nekem az elmúltnyolcévet. Tragikomédia. Sírva röhögök, magamban, bele a kamerába, – talán mégsem vagyok egyedül. Így kezdődött, Magyar Köztársaság, aztán magyar zászló, uniós zászló, kokárda, de elolvadtak mind. Aztán alkotmány módosítások, alkotmánybírák cseréje, sajtó vegzálása, a civilek vegzálása. VS.hu, Népszabi, tévécsatornák… eltűntek mind. Aztán tömeg, talán tüntetések, deviza károsultak, kockásak, civilek diákok, ismerős arcok, régi példaképek, de elmosódtak már ők is.

Összecsapnak a felhők, valami kis fekete jön sunyiba és összezavarta őket, nem nagy, nincs egyharmad. De bemászik a Nap elé és eltakarja, így már azt hiszi kétharmad. Pedig a Napot a kétharmad sem tudja legyőzni. Egy időre lehet eső, de az is elmúlik egyszer. Újabb felirat jelenik meg a fekete felhőből, illiberális demokrácia. Majd újabb és újabb feliratok. No go zóna, Soros, kvóta népszavazás, Soros, keresztényüldözés, Soros, zsidóüldözés, alkotmányos költségek, Soros, roppant tisztességes kézfogásra méltó emberek, varangyos béka, Soros, közösségi értékmegőrzés, nemzeti tehetség, latens buzi, Soros, CEU, Soros, HIT, Soros, korrupció, Soros, fegyverkezés, Soros, Soros, Soros, Soros, Engem meg nem visznek el, itt felejtettek.

Pedig szeretnék pihenni. Nem szórakozásból vagyok most itt, ki kell próbálnom, vagyis inkább gyakorolnom kell, hogy mi lesz majd, ha én is koldus leszek. Ne érezzem majd annyira elveszettnek magam. Mert erre minden esélyem megvan, mint mindenki másnak. Fel kell rá készülni legalább lelkileg. Ki tudja mit hoz a holnap, nem kell köztörvényes munkakerülőnek lenni, nem kell rossz döntések sorozatát meghozni. Bárkivel, bármikor megtörténhet. Nincs már háló, ami megfogjon. Igen nekem van lakásom, vagyis lesz 27 év múlva, mert ennyi van még hátra, hogy szabad legyek és hiteltelen. Én is, mint ők, de nem úgy! Akkora pont a háromszorosát fogom visszafizetni a felvett hitelnek. Pedig nem deviza alapú. Dolgozom tisztességesen, közel húsz éve mégis ennyire jutottam. Vettem egy 29 négyzetméteres manzárdot. 10% önerővel a válság idején, jutányos áron. Pont akkor, amikor elvették a magánnyugdíj pénztári megtakarításomat, 1,5 millió bukta. Szóval nyugdíjam se lesz, de úgyse élem meg, nem számít. Rendesek voltak visszaadtak 90 rugót, amit rögtön vissza is kellett utalnom nekik, mert mint említettem én közben vagyonos lettem. Ugyanis 29 négyzetméter már vagyon, ezt akkor tudtam meg, így aztán még be sem költöztem, de jött az illeték, hogy adózzak, még tettem hozzá egy tízest. Hadd örüljenek, nekik nagyobb szükségük van rá, mint nekem. Igaz nem lesz ágyam, de végül is fölösleges. Van hol aludnom, csak nincs min, de fordítva rosszabb lenne. Meg belátom én is, hogy egy kastély, nem egy manzárd, szóval fizetnem kell, biztos sokkal többe került nekik, – nekem, – neked.

Tehát még van, de elég egy betegség és nem tudom fizetni 2 hónapig, már el is buktam. A közjegyző 45 percen keresztül sorolta, hogy milyen esetekben vehetik el tőlem a lakást. Többek között, ha az ország helyzetét úgy ítélik meg. (Igen, mert nem magyar banktól vettem fel a hitelt, nem volt véletlen.) No, ennél a mondatnál ijedtem meg nagyon. Mert az bizony, nagyon nem jó mostanában. Akkor döntöttem úgy, hogy kell még lakástakarék, de ez sem most volt. Hátha sikerül befutnom, mielőtt becsődöl az ország. Amúgy minden rendben és kitűnő a hangulat, csak a fejem felett lebeg a bárd folyamatosan. „Öreg, én eztán lopni fogok! Fiam, mindenki azt teszi. Ne tedd!” József Attila.

Persze, lehet, velem van a baj. Azt hiszem, hogy én mindig rossz helyen vagyok rossz időben, így aztán engem még soha senki nem akart korrumpálni. Pedig akkor, már biztosan sokkal többre jutottam volna. Szegény a becsület. De persze kifizetődik, ahogy mondják a bölcs öregek. Ami annyit jelent, minden bizonnyal, gürcölnöm kell még pár évtizedet. Valakik jönnek, végre élet! Nem rendőrök, elmennek mellettem, civilek. Nem kérdezik meg jól vagyok-e. De nem is hívnak rendőrt cserébe. Legalább nem spiclik. Közöny özön. Végül is úgysem akarok róla beszélgetni. Szóval kellett még egy lakástakarék, mert féltem, hogy nem élek addig, míg tart a hitelem, vagy kiraknak minket az Unióból, és akkor igen nagy baj lesz. Mindkettőre reális esély van. Ezért elindítottam. Nem nagy segítség, de igenis ez volt az egyetlen, ahol a kisember némi pénzt viszontlátott a befizetésekből, a rengeteg adóból, amit nap, mint nap kifizetünk. Most már ez sem lesz. Nem tudom, hogyan oldják majd meg a mai fiatalok, sem továbbtanulni, sem lakást venni nem fognak tudni, csak ha tudnak fizetni. Vagy ha röghöz kötik magukat. Miért maradnának itt?

De komolyan, hazaszeretet? Ugyan már, ne vicceljenek már velem! Én szeretem a hazámat, csak életet kezdni és élni nem lehet benne. De persze minden rendben, nekem nem tetszik semmi, szépen elnémulunk, inkább én is. Minek panaszkodni örökké. Az utcán se beszél már senki. De a skype még él, meg a face. Lehet chatelni órákat ingyen a gyerekkel. Négy fal között. És várni az ünnepeket, amikor hazajönnek, néhány napra külföldről. És zabálni a gulyást és a bejglit évente egyszer. Mert az, olyan meghitt. Megint jönnek ketten. Őket ismerem látásból, helyi koldusok. Vállukon a koszos csíkos szatyor, benne az összes vagyonuk, az életük. Megállnak mellettem. Ők már nem mernek leülni. Megkérdezik, jól vagyok-e. – Igen! Mondom. De biztos, hogy minden rendben van? Nem kell segítség? – Nem. Elindulnak bizonytalanul, érzem, hogy megálltak és még mindig néznek. Visszajönnek. De biztos? – Biztos, biztos!

Muszáj leszek felkelni és hazamenni. Mert nem fognak elmenni az őrangyalaim, amíg én itt fekszem. Érzem és tudom. Ha eddig nem is most már, tényleg mocskosul érzem magam, és azt hiszem eleredt az eső is, épp a szememből. Kihívás egyenesbe állítanom gerincem. Szétfeszít belül valami. Hazamegyek, mert még van hova. Nekem még van hova, nekik már nincs. Kihalt minden, nincs semmi, semmi sincs már. Se koldus, se barát, se szerelmes pár. Csak utcakő, és néhány plakát. „Egy kirakatot még ma betörök! Börtönbe jutsz és megvernek. Szamár.” József Attila.

Hátranézek, pont mikor koldus barátaim is. Találkozik a pillantásunk. Nincsenek már szavak. Nem is kellenek már. „Ha szolgálni kívánok valakit, azokat szolgálom, akiknek szolgálójuk nincsen: a védteleneket, akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott jó szó, akik a versenytársadalom versenyképtelenjei, akiknek nincs eszközük megvédeni Önmagukat, s akik épp ezért leginkább szorulnak védelemre.” Göncz Árpád És te János? „ Nem félsz a pokoltól? Meghalsz te is!” József Attila.

Te János, te aláírtad! Megint aláírtad János! 500 millióért! János, te nem vagy elnök, te nem vagy ember!

Tiszi

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.