November 21,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Ordítok Blog


A halál oka: embertelenség

Amikor a férfi megtalálta, már nem élt. Hiába ölelte a törékeny testet, az hideg maradt és mozdulatlan. Miért, istenem, miért? Pedig tudta, hogy miért. Tudta.

Közel negyven éve minden nap megcsókolta a felesége. Minden áldott nap csókkal búcsúzott, amikor a férje munkába indult és csókkal köszöntötte, amikor hazaért. Most először nem. És ez így marad örökre, többé nem fogja csókkal köszönteni.

Amikor összeházasodtak, szinte semmijük nem volt, csak a szerelem és a tervek. Lesz majd szép házuk. Lett, bár csak kicsi, de takaros. A Mamótól örökölt házat apránként rendbe hozták. A kis kertben megtermett némi zöldség, gyümölcs, ami még kellett, azt megvették a boltban. Nem szűkölködtek, beosztották, ami van. A gyerek… be nem teljesült álom maradt. Szerettek volna nagyon, de a természet máshogyan gondolta. Próbálkoztak pedig, ameddig csak tehették. Még a lombikbébit is megpróbálták, de feladták, amikor már több beültetést nem fizetett a biztosító. Elfogadták, hogy nekik nem adatott meg. Gondolkodtak az örökbefogadáson is, de a hatóság nem tartotta őket alkalmasnak az anyagi helyzetük miatt.

Így gyerek nélkül maradtak. Egymásnak. Dolgoztak, segítették a szüleiket, ameddig volt kit segíteni. Aztán ketten maradtak. Lassan a falu is kihalt körülöttük. Az öregek a temetőbe, a fiatalok a városba, vagy más országba mentek. Nekik nem volt hová menni, hiszen itt van a ház, azt mégsem köthetik a hátukra.

Egyre nehezebb lett minden, amikor megszűnt a faluban minden munkalehetőség. Az asszony egy darabig bejárt a városba dolgozni, de az egyik télen hatalmasat esett a jeges úton. Combcsonttörés, kartörés, csigolyarepedés, agyrázkódás. Azóta nehezebben mozgott, sokszor sírdogált amikor azt hitte, nem látja a férje. A ház körül még elmatatott, főzött, mosott, takarított, de munkát már nem talált. Túl öreg. Túl sánta. Nem beszél nyelveket. Nem ért a számítógéphez. Nincs diplomája.

Az orvos elküldte ugyan a bizottság elé, de azok azt mondták, munkaképes. Nem jár neki rokkantsági. Kapta a munkanélkülit három hónapig, de aztán már azt sem, hiába ment az irodára kérni. Közmunka sem volt a faluban csak hébe-hóba, évente pár hét jutott neki. Próbált a környéken valami kis pénzt keresni, takarítást, gyerekfelügyeletet, idősgondozást vállalt. Vállalt volna, ha lett volna gyerek és ha lett volna pénz. De a többi falusi is csak úgy élt, mint ők. Szegényesen.

A férfi is kikopott lassan a városból, most a szomszéd faluba járt át a szikvizeshez dolgozni. Sokat elvit az útiköltség, de még így is több volt, mint a semmi. Valahogy megéltek. Megvoltak. Számolták, mennyi van még vissza a nyugdíjig. Az sem lesz sok, de legalább biztos. Akkor már nem kell rettegni, hogy mi lesz jövő hónapban. Tervezgették, hogy is fognak majd élni akkor. Az asszonynak nem nagyon lesz ugyan nyugdíja, mert éppen nincs meg a negyven éve, de majdcsak lesz valahogy. Így gondolták. És most már biztos, hogy nem lesz valahogy. Nem lesz sehogy. Már nem. Az asszony elment. El sem búcsúzott, csak elment. Elárulta őt.

Az idős orvos sietett, ahogy tudott, de már csak a halál tényét tudta megállapítani. Már órákkal korábban meghalt az asszony. Annyi gyógyszertől egy erős, egészséges ember is a másvilágra szédült volna, nem egy negyven kilós beteg nő. Mert beteg volt, nagyon beteg. A fájdalmak hónapokkal előbb jelentkeztek. Először azt hitték, csak a stressztől és hogy nem eszik rendesen, mert mindig a jövőn rágódik. Aztán a fájdalom már nem tágított egy percre sem. A doktor tudta, mit kell tennie. A férfi nevére írta fel a gyógyszereket. Már régen villogott a vörös jel az asszonynál, de nem szólt neki. Minek? Hiszen megfogadta: ha segíteni nem tud, ártani nem fog. Ehhez tartotta magát.

Aztán amikor az asszony már vért hányt, be akarta küldeni a kórházba. A csontsovány asszony makacsabb volt, mint gondolta. És okosabb. Tudta, hogy nincs biztosítása. Mindvégig tudta. Azt mondta az orvosnak, majd intézi, aztán bemegy a kórházba. Megígérte.

A szomszédasszony kisírt szemmel állt meg az ajtóban. Hát elment? Pedig még reggel beszéltünk, éppen meséltem neki, hogy akinek nincs biztosítása, annak majd ki kell fizetnie a kezelést, meg a műtétet. Még mondtam is, hogy ugyan miből fizeti, akinek se munkája, se semmije? Bólogatott. Nem volt rosszkedvű, sőt, fülig szaladt a szája mikor mondtam, hogy micsoda időket élünk, tán majd a házat is elárverezik a betegek feje fölül, ha nem tudnak fizetni. Olyan furcsán felnevetett…

Az idős orvos elgondolkodva forgatta a kezében a tollat. Végül a papírhoz érintette a toll hegyét.

A halál oka: embertelenség.

A történet a fantázia szüleménye. Most még.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.