November 21,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

EZERÉV


Szívesen megkérdezném a tudósoktól, hogy addig mit csináltak a mi magyarjaink

Ahogyan haladok előre a könyvben, erősödik bennem a gyanú (Lessing Laokoonjának alapján), hogy a magyar történetírás térbeli ábrázolásként próbálja ellátni a feladatát, és hogy a zavar teljes legyen, ezt az időbeli ábrázolás eszközével erőlteti rá a fogyasztóra.

Úgy vélem, nem praktikus eljárás úgy tennem, mintha mindenkitől elvárható volna Lessing zseniális művészeti distinkciójának ismerete, inkább ideírom röviden, miről van szó. A művészeti ágak két csoportra oszthatók, többféle szempont alapján: az anyaghasználat, sokszorosíthatóság, kézzelfogható vagy bizonyos mértékű absztrakció segítségével befogadható megismerés szerint létezik:

1.     térbeli ábrázolás, ide tartozik a festészet, a szobrászat, a különféle iparművészeti ágak és az építészet (Lessing még nem ismerhette, de ide sorolandó a fotóművészet)

2.     időbeli ábrázolás, ez az irodalom és a zene, valamint a fotóhoz hasonlóan új ág a film

Természetesen a térbeli ábrázolásnak is van időfaktora: az a pillanat, amit a művész megragadott és „megörökített”. Nézni persze lehet (sőt a jó művet kell is) hosszan, sőt el is lehet mesélni, de ez az ábrázolás mindig konkrét és egyszeri.

Azaz a magyar történetírók legnagyobb része (persze, hogy kibúvó, mindenki azt hiheti, ő a kisebb részhez tartozik) festőként működik, képeket tár elénk, egy-egy festményt a történelem egy-egy (olykor a fantázia teremtette) kimerevített pillanatáról, magáévá téve a képzőművész gyakorlatát: neki nem kell foglalkoznia a történet felépítésével, sem azzal, mi volt a láttatni próbált kép előtt, sem azzal, mi lesz utána. Ezek helyett kereshet egy másik képet, aki kíváncsi az előzményre vagy a későbbiekre, aztán vagy talál ilyet vagy nem – mindezeket írásban, más szóval egy időbeli művészet technikájával kapja meg, mely technika az esetek nagy többségében mélyen alulról karcolja a prózaírás mesterségbeli tudásának minimumát. Ráadásul ennél is rosszabb a helyzet, mert a Haller-tételt alapul véve a történelem (a természethez, ennélfogva a természettudományokhoz hasonlóan) hálózatként működik, az ember felfogóképessége viszont lineáris, miként a lánc. Az egyes történéseket minden irányba szétágazó háló köti össze, ezeket akkor is csak egymás után vagyunk képesek leírni, ha súlyt helyezünk a háló részletezésére, azaz annak minden irányba való terjedését is leírjuk az irány megjelölésével együtt.

Ilyenformán a történelmet összefüggéstelen pillanatképekként megjeleníteni maga a teljes kudarc – a legjobb szándék mellett is. (Csak egy-két példa a számosból: kép a „vérszerződésről”, a „festője” körülbelül 400 évvel az állítólagos esemény után „festi le”, persze írásban. Kézzel fogható forrás nincs, előzménye nincs, értelme nincs, következménye annyi, hogy Anonymus ezzel az ócska mázolmánnyal próbálja igazolni a saját korában élősködő „arisztokrácia” létét és eredetét. Mondhatnám természetesen, ez volt ugyanis a megrendelő /a király vagy valamelyik „arisztokrata”/ kívánsága. Ne feledjük, vissza fogok térni rá, jelenleg úgy látom, Anonymus munkássága volt az egyik legborzalmasabb állomása a magyar történelemnek, ahonnan még rosszabb úton indult tovább, pedig már az odavezető is elég szörnyű; vagy: kép a „honfoglalásról”, a „festő” személye ugyanaz, kiegészítve néhány nála is távolibb és zavarosabb piktorsegéddel, az időkülönbség ezúttal már csak 350 év, kézzel fogható forrás nincs, a legfőbb honfoglaló vezérnek a léte is kérdéses, indoka annak, miért éppen ott és miért éppen akkor, nincs, következménye annyi, hogy közel száz évig kisebb nagyobb lovascsapatok indulnak jórészt nyugat felé, az itt „hont foglaltak” meg semmi értelmezhetőt nem tesznek, leginkább várnak valamire, de nem tudhatjuk, mire – és így tovább.)

Az előző fejezet diakronikus nyelvleírásával a halleri hálózat egyik irányába mentünk el, hamarosan kiderül, miért volt rá szükség, de valamivel még adós maradtam. Említettem a monogenezist, és érintettem az ősnyelv fogalmát, de később nem tértem vissza hozzá. Nem azért, mert nem tudom, mi az, még csak azért sem, mert nézetem szerint nem is tudható (végülis még Pike sem foglalt állást egyértelműen). Hanem mert akarok mutatni valamit, ami szerintem gyönyörű, de tudományos tételnek nem nevezhető, azaz bizonyítani semmit sem tudok általa. Viszont az állva maradt hipotézisem igazolásához annyiban hozzájárul, hogy akinek kedve van, elgondolkodhat rajta.

Jó 60 évvel ezelőtt ment egy sorozat az akkor még egyetlen televízió adón (nem gondoltam volna, hogy hatvan évvel később sokkal magasabbra fogom értékelni, mint a mai teljes választékot), Leonard Bernstein beszélt a zenéről fiataloknak (Kálmán György volt az alámondó hangja). Sok évvel később tartott egy előadás sorozatot a Harvard Egyetemen, valamivel nagyobb fiataloknak, ezt mi már itthon nem láthattuk. Akkor kezdte el keresni a zene monogenezisét, és mint Chomsky hozzám hasonlóan lelkes híve (no lám, van valami közös Bernsteinben és bennem), a nyelvészprofesszor elméletét hívta segítségül a saját teóriájához. Chomsky kapcsán már említettem, hogy vannak olyan fonémák, amik közösek minden nyelvben, egyszerűen a minden földi ember azonos testi felépítéséből eredően (emlékeznek még: egy marslakó úgy vélné, minden földlakó ugyanazon a nyelven beszél). Ilyen közös hangzású fonéma például az AH, persze há nélkül ejtve, kézfej a homlokon, tekintet homályosan az égre (természetesen nem minden nyelven így írják le, de a szakmában általánosan ismert hangírástól most inkább eltekintek). Innen indulva mondta el Bernstein az ős-zenéhez vezető ősnyelvi elméletét, erre írtam az előbb, hogy gyönyörű. Őt idézem:

Emberszabású bébinek képzeltem magam, próbálgattam az előbb sírás közben fölfedezett hangomat. Ez először formátlan volt. Aztán megéheztem: MMM! MMM! Így hangzott, így figyelmeztettem anyámat az éhségemre. Amikor pedig evésre tátottam a szájamat, az így hangzott: MMM – AAA! – kitaláltam az eredendő szót: MA, azaz mama. Feltétlenül az ember ős-szavainak egyike. A nyelvek többsége máig őrzi az „anya” szónak ezt a változatát… (The Unanswered Question, 1973.)

16 és 20 perc között)

Bernstein nem is törekszik rá, hogy bizonyítsa az elméletét, én meg ha akarnám, sem tudnám, de azt azért hadd jegyezzem meg – ez itt fent nem cáfolható. Nincsenek ugyanis érveink, hogy nem így volt, hanem másképp, ezzel szemben (én legalábbis) elképzelni sem tudok adekvátabb hipotézist a nyelv keletkezésére.

Itt az ideje tiszta vizet önteni a nyílt kártyák közé: bizonyítani jóformán semmit nem tudunk, a legjobb eset, ha a különféle körülállások nagyjából helytállónak látszó ismeretében levonunk különféle következtetéseket, és remekül érezhetjük magunkat, ha a következtetéseink nem cáfolhatók (ezt nem győzöm hangsúlyozni). Vagy esetleg bizonyos részeik még bizonyíthatók is. A nyelvtudomány eddigi „eredményei” leginkább félrevisznek, mert figyelmen kívül hagynak figyelmen kívül nem hagyható, alapvető tényeket, amikre az nem elegendő magyarázat (mentségnek végképp nem nevezhető), hogy azokat nem ismerhetjük, mert nincsenek róluk adataink. Ha ez így van, akkor kéretik a megfelelő alázattal bánni a magyar nyelv eredetéről, rokonságáról, jövevényszavairól (főképp e jövevények érkezésének idejéről) szóló értekezések írásakor, minthogy a történetírás kártékonyságához elég tekintélyes mennyiségű adalékanyaggal szolgálnak ezek az ellentmondást nem tűrő megnyilatkozások.

Vissza Bernsteinhez. Valamint az ösztönös cselekvésekhez. Ha az éhség legnyilvánvalóbb jelentkezése indította el az embert a nyelv szükségességének – és az arra való képességnek – a felismeréséhez, akkor innen akár léphetünk eggyel tovább is.  Fritz Kahn szerint (Az emberi test csodái gyerekkorom egyik alapolvasmánya) az ember körülbelül 40 napig bírja evés nélkül. Arra már nem emlékszem, hány nap után nem képes megenni az ételt, ha mindig ugyanazt kapja, de ez is elvezethet az éhenhaláshoz. Úgy tudom, a magyarok ősei még nem olvasták Fritz Kahnt, dehát nem is kellett, megtapasztalhatták ezeket szakirodalom nélkül is. Nyilván igyekeztek elkerülni az éhhalált, és nyilván azt is észrevették, hogy nem lehet állandóan ugyanazt enni akkor sem, ha az a legfinomabban elkészített sülthús (ráadásul annak a folyamatos, vitamin nélküli fogyasztása skorbutot okoz, ami ugyancsak halálos betegség).

A honfoglalás előtt 6500 évvel ismert volt a tűz és akkor már néhány ezer éve ismert volt a földművelés is, ezenkívül megengedtük magunknak a feltételezést, hogy a magyarok ősei képesek voltak beszélni egymással. Azt talán nem tudták, amit mi már Chomskytól tudunk, hogy a beszéd fajmeghatározó sajátosság, meg hogy ez kizárólag az emberre jellemző. Lehetséges, még azt sem, hogy a nyelv gondolkodtató funkciója az elsődleges, de az bizonyosra vehető, az étkezésre vonatkozó tudnivalókat megbeszélhették, a tűzről és a mezőgazdaságról való ismereteket széles körben terjeszthették. Csak az a baj, hogy tudjuk a történészektől, ezek a mi őseink nomadizáltak. (Minthogy a kifejezés alapja görög szó, latin betűkkel írva nomasz és pásztort jelent, ez valószínűleg azt jelenti, a magyarok ősei pasztorizáltak, ez a tejnek egy különlegesen rafinált módszerrel végrehajtott hőkezelését jelenti, ha nem, akkor valószínűleg egy halálos betegség, aki nomadizál, az már az utolsókat rúgja.)

Egyszóval ezzel a nomád életmóddal kellene kezdenünk valamit. A tudományos meghatározás szerint többféle „nomadizmus” létezik, ezek az alfajok mind a mai nomád népek szokásaiból vannak eredeztetve, ebből fakadóan olvastam olyan kijelentést is, miszerint a „honfoglaló magyarság” félnomád életmódot folytatott – az nincs odaírva, hogy mikor folytatta ezt a félnomád életmódot meg hogy ezt miként kell elképzelnünk, mert a félnomádság ismérve állítólag az, hogy a nép egy része letelepül és földművel, a másik meg vándorol, ami persze elképzelhető, ha utóbbiak körbe járnak a letelepültek körül, ennek viszont az a gyenge pontja, hogy ez már nem vándorlásnak számít. Az nagyon izgalmas, ahogyan a „tudomány” levezeti a „honfoglaló magyarság” életmódját a huszadik századi, kelet-afrikai maszájok életmódjából, nekem nagyon tetszik.

Na jó. A lényeg az, hogy a magyar történetírás ebben az esetben is fantázia szülte képeket használ, méghozzá gondolkodás, a képen látható jelenet  meghatározásának kísérlete nélkül. Ennek a „Nomádok” című festménynek, ami még giccsnek is kezdetleges, az lett volna a következménye, hogy a magyar nép ősei, úgy is mint nomádok nagyjából két év alatt kipusztultak volna még akkor is, ha csak félnomádok voltak.

Mielőtt tovább „nomadizálnánk” (brrr!), hadd ajánljak figyelmükbe egy elég egyszerű számítást, amit valamiért senki nem tartott fontosnak elvégezni, ahogyan az sem tűnt fel a tudósoknak, hogy a 6500 év:4000 kilométer = 40 év:2000 kilométer aránypár is elég feltűnő levezetési hibát sejtet. Most ismét a 6500:4000-et ajánlom a számításhoz, de ezúttal más összefüggésre vagyok kíváncsi.

Ha őseink 6500 év alatt megtettek 4000 kilométert, méghozzá úgy, hogy folyamatos mozgásban voltak – így kellett tenniük, mert egyedül ez a körülmény, a szüntelen mozgás akadályozhatta őket a növénytermesztésben – akkor egy év alatt 600 métert sikerült abszolválniuk. Az napi másfél méter. Ez még az egész pereputtyal együtt sem megerőltető tempó, de az kétségtelen, ilyen lassú menetben sem lehet vetni sem, aratni sem. Amennyiben mégsem tettek meg napi másfél métert, akkor életbe lép a másik hipotézis: tudták, hogyan kell tüzet gyújtani, hallottak a növénytermesztésről, ismereteiket a vázolt módon birtokolt nyelv segítségével ki is cserélték, ilyenformán mindezeket gyakorolták is. Tudniillik a nomád életmód nem a történettudósok által odakent képzőművészeti alkotás alapján képzelendő el. Ha még emlékeznek, egyszer már utaltam (akkor más összefüggésben) László Gyulának, a kiváló történész professzornak a szvidéri kultúrával kapcsolatos elméletére, ami szerint az északi szélesség 50. fokától fölfelé még erősen érvényesült a földtörténeti szempontból nem is olyan régen enyhülésnek indult jégkorszak lassan múló hidege. Ez nagyjából azt jelentette, hogy legkésőbb október közepére minden folyó és tó befagyott, a sekélyebbek fenékig, és ez így is maradt nagyjából májusig. Azaz 7-8 hónapig az állatok nem tudtak legelni, az embereknek meg nem volt mit enniük – ha a legkisebb mozgást is feltételezzük az életmódjukban. Mutatom térképen, hol töltöttek néhány ezer évet a mi őseink (a Pecsora folyót tessék nézni, annak is inkább a déli részét, valamint az Urál túloldalát, az Ob folyóig terjedő vidéket):

image.png

Vegyük sorra címszavakban, mi kell ahhoz, hogy az ember ilyen körülmények között életben maradjon. Hatalmas mennyiségű tartalék élelmiszer és tűzifa meg széna és alom az állatoknak. Olyan „lakás”, aminek a fala és teteje nem engedi azonnal elillanni a tűz melegét és olyan öltözék, amiben ki lehet menni a megfagyás kockázata nélkül. Ezek a holmik akkor is szükségesek, ha elfogadjuk a feltételezést, a magyarok egy idő után délebbre vonultak – bár ezt a feltételezést nem könnyű elfogadni, mert a tudósok nem nagyon tudnak megegyezni abban, őseink északabbra mentek a kiégett puszták miatt vagy délebbre a legelők hiánya miatt. Ezek a változók mindig az éppen bizonyítani kívánt tételek függvényében módosulnak.

Különben délebbre a 7-8 hónap esetleg 4-5-re rövidül, de a tél marad. Nem állítom, hogy a tartalék élelmiszer nélkülözhetetlen eleme, a zöldség és gyümölcs nem gyűjtögethető az erdőben… tudják mit? Vállalom a kockázatot, én bizony mégis csak állítom: termesztett növények nélkül ezen a szélességi fokon nincs lehetősége az életnek, mint ahogyan a prémes állatok vadászata nélkül sincs. Ha viszont ezeket a körülményeket elfogadhatónak, sőt nehezen cáfolhatónak tartjuk, akkor ezekből kénytelenek vagyunk levonni egy ugyancsak nehezen cáfolható következtetést: abban a nyelvben, amit őseink beszéltek kellett lenniük szavaknak a környezetük különféle tárgyainak a megnevezésére. Szóltam még a könyv elején, hogy vissza fogok térni az antropológiai és genetikai vizsgálatok eredményeként megállapítható „első nagy szétrajzáshoz”, Czeizel Endre kutatócsoportjának az adataihoz, amik szerint az időszámítás előtti 3800-3500-tól kezdve a magyarok ősei mintegy 2000 évig éltek idegen népek között, valószínűleg elszigetelve. A nyelvtudomány által vizsgált korszak ennek a 2000 évnek a végén kezdődik. Azaz például ott mutathatók ki a mezőgazdaságra utaló szavak, amiből a nyelvtudósok arra a konklúzióra jutottak, hogy a magyarok eltanulták a földművelést a mindenféle ugoroktól, az átvett szavaikkal együtt, és akkor ők is nekifogtak művelni a földet.

Szívesen megkérdezném a tudósoktól, hogy addig mit csináltak a mi magyarjaink, és egyáltalán, hogyan maradtak életben, ezen kívül még azt is, nem gyanús-e, hogy nekünk olyan baromi sok nyelvrokonunk van, hol az egyik csoport van ránk nagy hatással, hol a másik, és mégis valahogy nagyon egyedül vagyunk 2018-ban is a nyelvek tengerében. Szlávokkal és germánokkal körülvéve, kicsit távolabb mindenféle latinok, ezek mind értik egymás nyelvét, mert tényleg hasonlítanak egymásra a szláv nyelvek is meg a többi is, mi meg elmehetünk például Helsinkibe, egy kukkot sem fogunk érteni a finnek nyelvéből és ők sem a miénkből. Ezzel szemben például Észak Amerikában a navahó indiánok ugyanúgy tanulják a szorzótáblát, mint a magyar gyerekek (ne tessék megijedni, egyes romantikus „tudósokkal” ellentétben én nem tartom az indiánok nyelvét az Ázsiából ezerévekkel korábban keletnek indult ősmagyarok rokonának, csak úgy megemlítettem).

Erős hatással volt a nyelvészeti „bizonyítékok” megszilárdulására az úgynevezett életföldrajzi módszer, amit Zichy Jenő XIX. század végi, oroszországi expedícióján alkalmazott (nevezik ezt nyelvészeti paleontológiának is). Ez arra épül, hogy ha egy nyelvcsalád különféle nyelveiben azonos vagy legalább egy tőről fakadónak ítélhető növény- és állatnevek találhatók, akkor a népcsalád őshazáját ott találjuk meg, ahol ezek a növények és állatok mind előfordulnak. Friedrich Theodor Köppen elmélete nagyon szellemes, csak vannak vele bajok, úgymint a nyelvcsalád és a népcsalád két különböző, nem feltétlenül összetartozó fogalom, valamint a közösnek ítélt nevekről éppen csak azt nem lehet tudni, azok mikor keletkeztek, és a használóik mit csináltak korábban. És így tovább. (Zichy István és Németh Gyula „nyelvcsere” elméletével nem foglalkozom, ha valakit érdekel, talál róla szakirodalmat, könyvtárban bizonyosan, talán a neten is, én nem erőltetném, de nem dönthetek mások helyett.)

Talán elhiszik nekem becsületszóra, nem vagyok egy mélymagyar, sőt, a magyarságomat éppúgy esetlegesnek tartom, ahogyan Montesquieu a maga franciaságát. De soha nem fogjuk megérteni magunkat, ha már a nagyjából ismerhető történelmünk kezdetén is kizárólagosan befogadónak hirdetjük meg őseinket ahelyett, hogy feltételeznénk, éppúgy lehettek akár befolyásolók is.

Nem a „honfoglalás” előtti 6-7000 évben váltunk vesztessé, attól, ami akkor történt a magyarság elődeivel, akár győztesek is lehetnénk.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.