NEHAZUGGY

Nocsak, ki őrjöng itt?

Tóth Ilona | 2018. Október 10, Szerda | 15:59

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,544,300 forint, még hiányzik 455,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Beszéljük meg közösen. Már annyiszor nekifutottam, hogy megírom, de mindig visszakoztam, talán, mert lecsillapodtam. Most nem. Sikít, hisztizik, őrjöng a gyerek. Nem otthon, hanem a buszon. A húsz perces utat végigtombolja a drága lelkem. Anyuka telefonál. Az utasok minden haja szála égnek áll, egyetlen idős hölgy próbálja csillapítani a kölyköt. Sikertelenül. A buszvezető mondja egy ismerősnek, hogy ez szörnyű. Miért nem szól rá? Nagy betűkkel ki van írva: menet közben a buszvezetővel beszélgetni tilos. Rendben, ne zavarják, az utat figyelje, az a dolga. Ettől a lármától nem kap ideggörcsöt? A gyerek négy-öt éves lehet. Márkás cipőjével rugdossa az ülés támláját, csapkod, ordít és ordít. Amikor anyuka leteszi a telefont, rászól, válaszul kap egy csattanóst az arcára. És akkor jön a kurva életbe, ha még egyszer megütsz, szíjat hasítok a hátadból. A kölyköt nem hatja meg. Leszálláskor szól a sofőr, hogy többet vele ilyen csetepatéval nem utaznak. Az anyuka fintorog, elmennek, zeng a pályaudvar. Nagy levegőt veszünk.

Az efféle vircsaftok mindennaposak, és ha nem is leszek népszerű a véleményemmel, akkor is azt mondom, hogy nekem ugyanannyi jogom van nyugodtan vásárolni, mint a gyereknek ordítani. Jó néhányszor vágták már hozzám: de hiszen, gyerek. Akkor mi van? A gyerek ismérve nem az, hogy viselkedésével másokat zavarjon. Van neki szülője, aki ezt felfoghatná. Miért nekem, nekünk kell kimenni a vásárlóközpontból, amíg a hangoskodók lelépnek? Miért provokálják a neveletlen, hisztis kislányok és kisfiúk a szüleikkel együtt azt a közösséget, amiben ideig-óráig együtt kell lennünk?

Legutóbb egy fiú banánokat dobált a földre. Rászólt az eladó kedvesen, hogy szedje össze, mire a gyerek páros lábbal taposta meg azokat. Aki látta, vérmérsékletétől függően nem hagyta szó nélkül: „Ezért nem kell gyerek.” „Durr egy pofon neki, aztán észhez tér.” „Vigye már ki innen azt a rohadt kölyköt.” „Elkényeztetik őket, tessék ez az eredmény.” Az eladó próbálta még mindig nyugodtan meggyőzni a rendetlenkedőt, vigyorgás volt válasz. Apuka rohant a túlsó sorról. Vörös lett, mint a szegedi paprika. Körülnézett, elnézést kért az összegyűltektől, felkapta a gyereket, gyorsan eltűntek. Ez a jobbik eset, még akkor is, ha a lötty ott maradt.

Változatosan képesek zaklatni: a földön fetrengve üvölteni, odavágni, ami éppen a kezükben van. Ahány pszichológus, annyiféle magyarázat. Azért azt a véleményt nem fogadom el, amely szerint nem baj, ha hisztizik a gyerek, hiszen ez az autonómiára törekvése. Gratulálok, taposd a banánt, kis autonóm! Azzal sem értek egyet, hogy ha ordít, a szülő is ordítson vele, lássa a csemete, így kell kezelni a dührohamot. Az azonban tetszik, ilyenre is volt példa, amikor a szülő biztatja a gyereket, toporzékolj még, ez semmi, hangosabban sikíts, apád is hallja a munkahelyén! Addig-addig, míg az egész cirkuszon mindketten elnevették magukat. És csönd lett. Csönd.

Utcán, hivatalban, étteremben feltűnnek a kis zajongók. Cukkolva a környezetet. Én lettem érzékenyebb, türelmetlenebb erre? Egy biztos, nem vagyok hozzászokva. Szerencsére sem a gyermekem, sem a baráti, ismerősi köröm gyermekei nem gyakran „adták el a házat” a viselkedésükkel. Persze, hiszti van, és annak kezelése a nyilvánosság előtt sok mindent elárul a nevelésről. Most már csak tényleg azt kérdezem: tűrjünk, szóljunk, hagyjuk a fenébe, próbáljunk segíteni csillapítani a hosszasan hisztizőt? Beszéljük meg, önök megértőek az ilyen helyzetekben?

Félreértés ne essék, a gyermeket a világ nagy csodájának tartom. Soha nem bántanék egy kisembert sem, keresztre feszíteném, aki erőszakoskodik velük, sőt semmibe veszem azt a hatalmat, amelyik éhezni hagy kisfiúkat, kislányokat, miközben képviselői két pofára zabálják a luxust. Az embercsodák velünk élnek közösségben, és a hétköznapi életünkben, gyakori ámulatunkban meg sem tudunk szólalni. Sem így, sem úgy.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!