Október 15,  Hétfő
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Én, a bolond

Mostanában írtam egy cikket a szegénységről, írtam egyet arról, hogy az én meglátásaim szerint egyes munkáltatók is hunyók a munkanélküliségért. Ez így durva, de a cikkben kifejtettem. Írtam a munka becsületéről is. Végül egyiket sem küldtem el a Szalonnának. Nem azért, mert rosszak lettek volna, hanem azért, mert rájöttem, felesleges. Bebizonyosodott, hogy az emberek csőlátóak, nem érdekli őket semmi, csak az, hogy lehessen valakit szidalmazni. Ahhoz nem kell gondolkodni.

A minap írtam valamit a Szalonna hivatalos Facebook fórumára, és ledöbbentem a reakciókon. Egyszerűen nem akarták megérteni az emberek (legalábbis azok, akik kommentelték), hogy mit írtam. Kitaláltak valamit, ami köszönőviszonyban nincs azzal, amilyen témát én érintettem. Jó néhány percig gondolkodtam azon, hogy vajon az Európai Ügyészséghez való csatlakozás miképp kapcsolódik ahhoz, hogy legyen már eszük az embereknek, és ne különböző kamuoldalak híreivel foglalkozzanak. A következő hozzászóló is előadott valami zavaros szöveget, amire annyit reagáltam, hogy a „kötözködés az megy”. Erre kiderült, hogy „én kezdtem”.

Sokat írtam arról, hogy gondolkodni kéne, de túl sokan nem gondolkodnak. Ész nélkül osztja a kamu marhaságokat, és még akkor sem találnak magukra, mikor már az Index is arról cikkezik, hogy kamu. Így volt ez, mikor elkezdett terjedni az az ökörség, hogy Orbán Ráhel miatt kidobtak egy nőt a szülőszobából. Most újabban az a történet, hogy Orbán nagymamájának számláján nem is tudom hány billió forint van.

Persze, én vagyok a bolond, mikor szóvá teszem, hogy a „mindenegyben”, „anephangja” és a többi kamu oldal kitalált marhaságokkal eteti a jónépet. Nem nehéz ezt a sok vackot lenyomni az emberek torkán, hiszen az elmúlt majd’ harminc év kormányai annyit hazudoztak, annyit sunyítottak, hogy bárki, bármit elhisz. Én, a bolond pedig próbálom elmondani, hogy ne tegyék, legyen eszük. Hiába mondom. Szavaim „jutalma” a letiltás. Utóbb rájöttem, hogy le lettem tiltva, hiszen adminisztrátor vagyok egy csoportban, ahol ebbéli pozíciómban látom, ha valaki tilt. Félreértés ne essék, nem zavar. Nem először lettem ignorálva mások által. Az zavar igazán, hogy ez így megy. Mennyit írtam a kompromisszumról? Mennyit írtam arról, hogy próbáljuk megérteni a másikat? Sokat, de felesleges volt. Mindenki masszívan ragaszkodik a saját nézeteihez, még akkor is ha szembesítik vele, mekkora baromság is az.

Sok évvel ezelőtt megfogadtam, hogy tartom magam az (akkor) új elveimhez. Beszélgetek, meghallgatom a másik felet, és ha igaza van, akár részben is, de megmondom neki: „Igen, igazad van ebben, és ebben, de hallgasd meg én mit mondok”. Mondjuk úgy, tíz esetből egyszer sikerült célt érnem. A beszélgetés végére kiderült, hogy az illetővel egyetértünk, csak a megközelítésünk más. A maradék kilenc esetben én adtam fel, mert nem lehetett kompromisszumot kötni. Egyszerűen képtelenség olyan emberrel beszélgetni, aki nem is hajlandó értelmezni azt, amit elmondtam, leírtam.

Pár hónappal ezelőtt a Szalonna leközölte egy levelem, amit eredetileg csak a szerkesztőségnek szántam, de aztán ők felajánlották a segítségüket, így nyilvános lett a levelem. Egyfajta panasz volt. Abban írtam, hogy abba nem hagyom, de szüneteltetem az írást. Mi jött le ebből mindenkinek? Hogy nem írok többet. Ugyanebben a levélben említettem a „sötét kommunizmust”. Erre azt a reakciót kaptam, hogy merészelek én véleményt mondani arról az időszakról, hiszen nem éltem benne. De éltem benne, de ez nem változtat azon, hogy véleményem van a napóleoni háborúkról, a két világháborúról, de még arról is, hogy az Egyesült Államokban, a második világháborúban, koncentrációs táborokba zárták az évek óta ott élő japánokat. Van ezekről is véleményem, annak ellenére, hogy nem éltem ezekben a korokban.

Egyébként két írásom volt a Szalonna hivatalos FB-fórumán. Az első régebben. Mindenki lehurrogott. Ugyanazokat a szavakat leírtam egy cikkemben, és oly sokan egyetértettek, hogy magam sem hittem el. Mennyit számít az, hogy KI mondja. A Facebookon én mondtam, itt Singing Jungle mondta. Egy ember, és mégis kettő. Soha nem akartam én véleményvezér lenni, soha nem akartam hírnevet, dicséretet, csak annyit, hogy az emberek megtalálják a józan eszüket és hangjukat, és felejtsék el azt a viselkedést, amit az évek folyamán felvettek. Igen. Felvett viselkedésnek tartom ezt a gyűlölködést, egymásra szarást/köpködést. Volt, hogy magam is így viselkedtem, észre sem vettem. Ijesztő volt mikor ráeszméltem, hogy milyen emberré váltam, és ijesztő, hogy lassan megint úgy viselkedem.

Én akartam változni. Tettem érte. Gondolkodtam, figyeltem, meghallgattam, és bizony tudtam elnézést is kérni. Igaz, ami igaz, ennek a bocsánatkérésnek az lett a vége, hogy az én anyámat, mert gúnyolódom. Alapvetően ez már mind lényegtelen. 2010 óta küzdök, jártatom a számat, írok, agitálok, tüntetek, könyörgöm, és leteremtek. Semmi értelme. Időpazarlás, és bolondság volt az egész. Ennek vége, és nem azért, mert két év után kaptam állást.

Nekem kicsit nehéz feldolgozni, hogy majd’ 20 év informatika után biztonsági őr lettem, de mint mondják: „éhes ember nem válogat”. Tanulságos munka. Egy őrrel olyanok az emberek, mint egy hajléktalannal, egy utcaseprővel, egy kétkezi munkással. Átnéznek rajta. Nem fogadják a köszönést, parancsolnak, és nem kérnek. Szóval a facebookos emberek megelevenednek. Én rendületlenül köszönök, tisztelettudóan bánok velük, mert én az embernek adom meg a tiszteletet. Egy darabig. Meglátjuk, ki mennyire fogja az üzenetet.

Belefáradtam abba, hogy próbáljak az emberekhez beszélni. Szomorú, hogy sok „jóslatom” valóra vált. Olyasmiken háborodnak fel emberek, amiket én már évekkel ezelőtt elmondtam, vagy leírtam. Hiába írtam le, csak az volt a fontos, csak azért kellett felháborodni, mert sokáig tegeztem az olvasókat. Legyen. Mindenki legyen továbbra is kicsinyes és faszari. Várják csak a „megváltót”, akit követni lehet. Tegyék azt, amit eddig. Ha valaki ötletet ad, lépjék át, és sikítsák bele az éterbe: „Akkor te mit javasolsz?”. Igen. Volt ilyen is, és bizony sírni tudtam volna, mint ahogy akkor is, mikor gyávasággal vádoltak. A Szalonna az egyetlen felület, ahol ezt a nevet használom. A Facebookon a saját nevemmel írtam mindig is, és tudom, hogy vannak olvasóim, akik Singing Jungle-t szeretik, de engem nem. Gyerekes bolondság volt ezt a nevet választani. Egyszerűen akartam egy írói álnevet magamnak, és a Tv-ben a Nat. Geo. ment, ahol a narrátor azt mondta: „Hallgassuk meg az élettől hemzsegő dzsungel énekét.”

Belefáradtam. Az egészségem is oda van. Elég volt. Csak azt tudom mondani: olvassanak sok-sok Kolozsvári Szalonnát, Indexet, Mércét, Hvg-t, Átlátszót. Azért (szerencsére) még van miből választani. Ezeken az oldalakon alátámasztott tények vannak. Persze továbbra is lehet olvasni kamu oldalakat, dédelgetni, ápolni, a gyűlöletet. Lehet álszent módjára Coelho-i közhelyeket osztogatni, miközben a megosztás után öt másodperccel már lehet állat módjára máshol fröcsögni. Lehet rám is haragudni. Szoktak is, mert az őszinteségemmel mindig telibe találok. Akinek van kedve, keressen rá a cherokee indián meséjére a két farkasról. Tanulságos kis tanmese. Az emberek sokszor megszokták osztani ezt is, aztán a végén mégis a rosszabbik farkast etetik.

Én elkezdem élni az életem, mert segíteni csak azon lehet, aki akarja, hogy segítsenek neki. A magyarok nem akarják. Eljövök dolgozni a kis fizetésemért, amikor kell járőrözök, a köztes időben pedig tanulok, olvasok, és valóra váltom ifjúkori álmom. Írok egy regényt. Eljött az a pillanat, hogy elég tapasztalt vagyok, sőt most már egy picit gyakorlott is, tehát megpróbálkozhatom.

Még egyszer szeretném elmondani azt, amit százszor elmondtam. Azt, ami nekem segített abban, hogy változzak. Nem számít a bőrszín, a vallás, a nemi hovatartozás, a nemi identitás, a kor, a rang csak az EMBER számít. A szar ember az szar fehérnek, feketének, muzulmánnak, buddhistának, melegnek, heterónak, nőnek, férfinek, fiatalnak, és öregnek is. Én mindig az embert nézem.

Nos… köszönöm a Szalonnának a lehetőséget, köszönöm az olvasóknak a véleményeket, dicséreteket, a biztatásokat, kritikákat. A bolond kiszáll, mert megjött az esze. Zárásként álljon itt valami, amit már sokat emlegettem. Tabi László: „A humorista búcsúja” c. írásának a vége. Persze érdemes elolvasni az egészet.

A postás hozott egy expresszlevelet a humoristának. Rudi bevitte az ágy mellé.

Felolvassam?

Az intett, hogy igen.

»Kedves elvtárs, érdeklődéssel olvastuk humoros írását, amelyben kifogásolja, hogy az orvosságos üvegek dugóit nehezen lehet kipiszkálni. Utasítottuk a hatáskörünkbe tartozó szerveket, hogy a jövőben az üvegek dugóit ne a szélesebb, hanem a keskenyebb végükkel befelé erősítsék bele az üveg nyakába. Értékes bírálatáért köszönetet mondunk. Csomagolásügyi Igazgatóság. Szakócza, főelőadó«. — Hallottad?

A humorista még egyszer, utoljára felnézett, mosolygott, s aztán örökre lehunyta a szemét. Mégsem élt hiába — ez volt az utolsó gondolata.

Már amennyire az ilyesmit tudni lehet.

Singing Jungle

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.