Március 29,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Embert barátjáról

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,567,959 forint, még hiányzik 1,432,041 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Oly korban élünk, melyben mindennaposak a történelmi analógiák. A Facebook népe szinte naponta hivatkozik a második világháborút megelőző időszakra. Teszi ezt nemcsak a hasonlóságok okán, hanem azért is, mert a kormányzati politika és történelemoktatás a magyar történelem talán legszégyentelenebb ciklusát relativizálja.

Recep Tayyip Erdoğan, a Török Köztársaság elnöke, iszlamista szélsőjobboldali politikus (Igazság és Fejlődés Pártja) budapesti látogatása az analógiák és a nem elég alapos történelemismeret miatt ismét sokakat elgondolkodtat.

A 2018-as választások előtt a március 15-i Békemenet hallgatóinak Orbán Viktor miniszterelnök mondta, hogy a magyar szabadságot szerető nép, ezért „hazaküldtük a török szultánt a janicsárjaival, a Habsburg-császárt a labancaival és a szovjeteket az elvtársaival”. Régi trükk, már a fáraók is tudták, hogy a kiszolgáltatott nép szereti, ha védelmet ígérnek neki, miközben magasztalják. Orbán Viktor történelmi analógiái ellenben mindhárom esetben hamisak, és akkor sem szabad elmennünk mellettük, ha azt egy magát és rendszerét  illiberálisnak nevező népvezér mondja.

A törököket 1697-ben Savoyai Jenő űzte ki a zentai csatában, miután leverte a kurucok által szervezett hegyaljai felkelést, majd két év múlva Lipót császár megkötötte a karlócai békét II. Musztafával, amelynek értelmében a magyar és horvát területek Habsburg-fennhatóság alá kerültek. Ezért van Savoyai Jenő monumentális lovas szobra a budai vár legimpozánsabb, Dunára néző terén, Orbán Viktor leendő dolgozószobájától jobbra? Persze lehetett volna úgy, hogy Savoyai békét köt Thököly kurucaival és úgy támadja meg a Tiszán átkelő törököket. De nem így volt, mert a császártól nem erre kapott megbízást.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása szintén nem a magyarok által kiűzetett labancok története, hanem az első világháborúban győztes nagyhatalmak akarata, aminek következménye nemcsak a Habsburg-ház trónfosztása, hanem a trianoni békeszerződés volt. A történelmi Magyarország feldarabolása aligha nevezhető sikernek az osztrák császárság felett, annyi ellenben tény, hogy a mai Magyarország határait körülvevő új országok nemzeti szeparatista törekvéseit nagyban táplálta a „nemzetiségeknek jogokat majd elmagyarosításuk után adunk” magyar politika.

A szovjeteket az elvtársaikkal szintén nem a magyarok, hanem a világ legerősebb aktorai „űzték” ki. Idősebb Bush és Gorbacsov máltai tanácskozása 1990. december 3-án ért véget lezárva a jaltai világrendet. Ekkor – a helsinki folyamat és különböző fegyverzetcsökkenési tárgyalások folytatásaként – engedte el a Szovjetunió kelet-európai szövetségeseit, s ennek következtében nemcsak Magyarországról, hanem az összes kelet-európai volt szocialista országból kivonultak a szovjet csapatok.

Orbán mondott mást is: el akarják venni országunkat, hogy Sorosnak birodalma van és a választás után elégtételt vesznek. Az elégtétel már látszik, leginkább a Magyar Tudományos Akadémián és az egyetemeken. Ezeket a lépéseket még Erdoğan is irigyelheti. Ő is kiváló kapcsolatban van híveivel, akik a Taksim téri tüntetések után a tüntetőkre támadtak, és pártirodát rohantak meg. Ők voltak azok, akik ezres csoportokban halált akartak a „puccsistákra”. A tömeg – mintha beprogramozták volna – skandálta: „Ha azt mondod, üssünk, ütünk, ha azt mondod, öljünk, ölünk!” Logikus válasz lehetne, hogy az isten adta nép dühös kiáltásait nem kell komolyan venni, de halálbüntetést akartak a twitterezők is.

Erdoğan török elnök magyarországi látogatása kapcsán érdemes még néhány történelmi emléket feleleveníteni. Mindenekelőtt azt, hogy az ország – belhatalmi harcai miatt – a török megszállás idején, a maihoz hasonlóan, teljes mértékben megosztott volt, mert az ország sorsánál mindkét (néha több) oldalnak fontosabb volt az; ki legyen a király. Az 1526-os mohácsi csatában a magyar oldalon horvátok, illetve bajor, német, spanyol és cseh zsoldosok harcoltak, 24 800-an, míg a török szpáhik és janicsárok létszáma kb. 30 ezer fő volt. A csata elvesztésével az ország még nem esett el, mert Buda csak 1541-ben, 15 évvel később került török kézre. Ezt megelőzően Jagelló–Habsburg Ferdinánd mint magyar király már a török várfoglalás előtt három hónapja ostromolta a várat. A magyar és osztrák nemesek 15 évvel Mohács után is képtelenek voltak megegyezni az ország érdekében. A török szultán színleg Szapolyai Jánost, a Dózsa-féle parasztlázadás leverésének vezéralakját támogatta, és Budára érve elkergette a vár alól I Ferdinánd seregeit. Szulejmán korábban Ferdinándot jelképesen fiává fogadta, de a jelképes kötelék nem bizonyult hitelesnek. A „felszabadító” Szulejmán a magyar főurakat, a királynéval és a trónörökössel együtt, meghívta óbudai sátrába, miközben „barátságos és a vár látványosságai után érdeklődő janicsárjaival” lefegyverezte a várban „felejtetteket”, s elfoglalta a várat.

A hatalmasok a középkorban is gyakran pávatáncoltak, a nép pedig megszenvedte hatalmi harcukat. A történelmi analógia ismét kínálja magát, Erdoğan szultán és Orbán király, csakúgy, mint elődeik, csak magára gondol. Bármi áron.

Droppa György