NEHAZUGGY

Pici bácsi! Nem volt túl hosszú

Forgács Erzsébet | 2018. Október 7, Vasárnap | 12:01

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,551,692 forint, még hiányzik 1,448,308 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Szombat este sokan összegyűltünk az Arénában. Három generáció – vagyis négy, de a negyedik még nem önként, hanem apu karjában – tartott egy irányba. Nem láttam estélyiben pompázó hölgyeket, sem öltönyös urakat. Férfiakat és nőket, időseket, középkorúakat és fiatalokat láttam. Három generációs családokat is láttam. Gyűltünk, mint lepke a fény köré. Mentünk, hogy leüljünk a zongorista lábához, a térdére hajtsuk a fejünket és hallgassuk, mit mesél. Ahogy tesszük ezt évtizedek óta, talán még a szüleink mutatták meg először és talán mi már megmutattuk a gyerekeinknek is.

Az Arénában megtelt a nézőtér. Üres helyeket csak a sajtónak fenntartott részen láttam. Az elején keveset, mert akkor még sokan benéztek. Legalább egymást üdvözölni, megmutatni magukat, vagy a fene tudja miért. Aztán amikor elfogyott a büfében zsákmányolt perec és az üdítő, akkor csoportosan el is húzták a csíkot. Gondolom ennyi is elég volt ahhoz, hogy véleményük legyen. Majd biztosan meg is írják.

Mi, többiek elvarázsoltan ültük, izegtük-mozogtuk, doboltuk, énekeltük, dúdoltuk, tapsoltuk végig azt a két órát. Presser koncert, főpróba. Most még lehet hibázni, mondta Pici bácsi. Fognak is. Ha valaki úgy érzi, hogy már elég volt, az álljon fel egy székre és kezdjen kiabálni: túl hosszú!

Aztán leült a zongorához és megszűnt körülöttünk a világ. Mesélt, ahogy szokott. Nem dalok szóltak egymás után, hanem egy történetbe csöppentünk. A mese az életről szólt, ahogy minden Presser mese arról szól. Nem volt szünet, nem volt megállás, ahogy az életben sincs. Pofonok voltak, simogatások, ringatás és ököl a gyomorszájba. Pofonból most több jutott.

Néztem az ismerős alakot a zongoránál. A frizurának soha nem nevezhető, már régen nem barna fürtök alatt a szemek csillogása, a leplezhetetlen vigyor – a zene, az élet öröme – semmit nem változott. Ugyanaz a kíváncsiság, az a szelíd megértés, az a türelmetlen intelligencia, ami mindig is ott volt. Miközben a zongorán futkosó ujjakat néztem, arra gondoltam, a legrégebbi barátom ott az az ember. Velem volt akkor is, amikor a mostani ismerőseimről még nem is tudtam és akkor is, amikor a régi barátok már szétszéledtek. Hozzá fordultam ha fájt, ha szükségem volt a biztatásra, ha szerettem volna, hogy elringasson. Szelíden, gyöngéden. És sokszor nem ringatott, hanem megrázott, rám ordított, fejezzem be az önsajnálatot. A barátok ilyenek.

Semmi nem olyan volt, mint amire számítottam, vagy amit vártam. Egyetlen dal sem úgy szólt, ahogy megszoktam. Új volt, izgalmas, borzongató, sodort, lökdösött, áradt minden. Volt Csík zenekar, Rúzsa Magdi, Oláh Ibolya, a csiszolhatatlan gyémánt – így mondta a zongorista, csiszolhatatlan – és tökéletes volt, mert oda, arra a színpadra, a mellé a zongora mellé senki nem állhat oda félszívvel. Nem lehet. Ott csak meghalni lehet, kevesebbel nem éri be a mesemondó.

És jött Falusi Mariann, dundin, zöldre festett hajjal – azt hiszem, zöld volt -, a ruháján a cumihoz használt műanyag lánctól a karácsonyfáról csórt baromi nagy ezüstcsillagig minden volt. És elkezdett énekelni. Ezt:

Ezt, de nem így. Dehogy így. Ott halt meg a színpadon és ott halt meg vele minden egyes ember. Varázslat volt, döbbenet volt. Meghalt, feltámadt, szétszaggatott minden törvényt. Nem egy vicces kinézetű alacsony nő énekelt azon a színpadon, hanem egy óriásasszony, aki szebb, hatalmasabb, erősebb mindenki másnál.

És Voga Viki, aki a hangjával letépte az Aréna tetejét és belehajította a Dunába. Ott ültünk a csillagok alatt, ránk hajolt Presser és megvédett a hidegtől. Körülölelt az, ami normál esetben zene lenne, de most maga volt a lüktető, izzó, hömpölygő élet.

Aztán vége lett. Csend lett. Rossz volt kiszakadni abból a sodrásból. A tömeg halkan indult a kijáratok felé. Nem fáztam, talán a kinti levegő is felforrt közben és még tartott a melege. Nem tudom. Azt tudom, hogy nem volt túl hosszú. Nem volt az.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!