Március 28,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Angliában bezzeg?

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 1,506,669 forint, még hiányzik 1,493,331 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

2015. december, Manchester

Elhatározzuk, hogy megnézzük a karácsonyi vásárt Manchesterben, vonatra szállunk.

Valahol félúton a vonat elkezd lassítani, de a vezető már mondja is:

– Elnézést kérünk, a sínpályán dolgoznak, műszaki hiba történt, meg fogunk állni egy kis időre, reméljük hamarosan továbbmehetünk.

A vonat megáll, a vezető újra sűrűn elnézést kér az okozott kellemetlenségért és közli, hogy mindjárt beszél a műszakvezetővel, kis türelem, és azonnal tájékoztat, hogy mi történik. Pár perc múlva bemondja, hogy megtudta, már majdnem sikerült a hibát elhárítani, kb. 10 perc múlva indulunk tovább (és megint elnézést kér a fennakadásért). A vonaton remek a hangulat, pár utas viccelődik a helyzeten, a többiek nyugodtan várnak. Talán 5 perc telik el, szólnak, hogy mindenki kapaszkodjon, mert indulunk (és nagyon sajnálják az okozott kellemetlenséget stb.).

Manchesterhez közeledve a vezető bemondja (többször is), hogy aki a karácsonyi vásárra igyekszik, annak jobb, ha a második megállónál száll le, mert onnan könnyebb és gyorsabb lesz megközelíteni, és ELMONDJA AZ ÚTVONALAT! Mármint azt, hogy a vasútállomástól melyik úton kell elindulni, hogy a legegyszerűbben jussunk a vásárba.

Én már jó pár éve itt élek, és egyre kevesebb dolgon lepődöm meg, de tátott szájjal ültem a vonaton. Angol párom nem értette a csodálkozásomat, neki ez természetes, ebben nőtt fel. De egy évvel később megtapasztalta, hogy nekem ez miért volt annyira sokkoló élmény, hogy az egész karácsonyi vásárból gyakorlatilag erre a vonatútra emlékszem a legjobban…

***

2016. december, Budapest

Egerbe készülünk kiruccani vonattal, elmegyek a pályaudvarra jegyet venni.

– Jó estét kívánok. Holnap mennék Egerbe a 11 órás vonattal a Keletiből.

– Ez gyorsvonat? – kérdezi a pénztárnál ülő hölgy. Mármint tőlem. Mármint az utastól.

– Azt nem tudom, csak az indulási időt néztem a honlapon és a jegy árát.

– Hát ez nekem nem segít!!! – csattan föl, és mérgesen mered rám, miközben egyik kezével az előtte fekvő menetrend lapjait gyűrögeti, másik kezével a számítógép billentyűit kapargatja idegesen.

A kolléganője, aki átugrott hozzá csevegni a szomszédos pénztárból (ebben zavartam meg őket a jegyvásárlási hóbortommal), közbeszól:

– Szerintem gyorsvonat, adj neki pótjegyet is.

– Nem lehetne esetleg utánanézni? – kérdem én naivan.

– Szerintem gyorsvonat lesz! – mondja a kolléganő, ezúttal kicsit határozottabban, de még még mindig nem eléggé meggyőzően.

Visszafojtom a röhögést, várok. Jegy kinyomtatva, mondja az árat. Rámutatok, hogy a felhasználóbarátságtalan honlapon nem ez az összeg szerepelt.

 -Igen, mert a pótjegy árát nem szoktuk külön föltüntetni a honlapon! – rivall rám a pénztáros asszony.

(Értem. Logikus. Miért is kéne?)

Másnap a vonaton. (Valóban gyorsvonat volt, ügyesen találgatott a kolléga.)

11 óra. A vonat nem indul. Mocsok hideg van, az év egyik leghidegebb napja, fűtés nincs. Eltelik 20 perc, minden utas síkideg, a vezető alig érthetően végre behörgi, hogy műszaki hiba miatt nem indul a vonat. Ennyi. Nem derül ki, hogy mi a hiba, meddig tart vajon az elhárítása, a szerelvénnyel van-e baj vagy valami mással, átszálljunk-e másik vonatra vagy várjunk, és ha igen, mennyit, és egyáltalán elnézzük-e, bár elnézést mondjuk pont nem kértek. Egy türelmetlen utas leszáll, hogy megkeresse a kalauzt. Kideríti, hogy felsővezeték-szakadás van, egyáltalán nem indulnak a vonatok, a jó ég tudja, mennyi idő, míg elhárítják a bajt.

Mi megbeszéljük, hogy 1 óra csúszás belefér, addig várunk, ha akkor sem megy, akkor nincs értelme leutazni. Párom megunja a várakozást, le akar szállni rágyújtani. Vasmarokkal ragadom meg: ne menj sehova, mert ha ez a vonat elindul, senki nem fog szólni előtte, csak simán itthagy a fenébe. És valóban, épp mielőtt föladnánk a várakozást (5 perc híján letelt az 1 óra), minden cécó, sípszó, bemondás nélkül egyszer csak elindul a szerelvény. Az út feléhez érve sikerül belehelni némiképp a fülkét is, így megmenekülünk a fagyhaláltól.

A két történetet nem azért vetettem össze, hogy sóhajtozást váltsak ki, hogy Angliában bezzeg kolbászból van a vonatvezető is, hanem arra szerettem volna rámutatni, hogy ugyan rajtunk kívülálló okok miatt lehetnek akadályok, műszaki problémák egy rendszerben, de a tájékoztatás, a kommunikáció itt az egyes emberen múlt, a pénztárosnő is lehetett volna kedves (vagy undok, de  legalább segítőkész), utánanézhetett volna a kérdéses információnak akár a menetrendben, akár számítógépen; a mozdonyvezető is bemondhatta volna, hogy mi történik, mire lehet számítani, valószínűleg mindenkinek jobb hangulatban telt volna a várakozás.

Azt gondolom, hogy egy szolgáltatás minősége az emberi hozzáálláson is múlik, és talán ha ilyen apró(nak tűnő) dolgokon sikerülne változtatni, egy picivel élhetőbb hely lehetne az ország.

Polczer Szonja

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.