December 10,  Hétfő
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

VENDÉG


Budapesti impressziók, avagy a duplán „fordított kultúrsokk”

Sziasztok Szalonnások!

Róbert gida keddi cikkére szeretnék reagálni, mint kalandvágyból a hanyatló nyugaton élő, és évente kb. kétszer hazalátogató magyar „turista”.

Érkezés Ferihegyre Angliából. (A gyomrom már landolás után összeszorul.) Az angol, aki tegyük fel a repülő közepe táján ül, kiszállásnál megvárja/előre engedi azokat, akik az előtte lévő sorokban ülnek. A magyar utas a 15. sorból beelőzi a 2. sorból kikecmeregni igyekvőt.

Ha olimpiai sportág lenne, hogy ki ér oda előbb tolakodva-könyökölve az útlevél ellenőrzéshez és a csomagokhoz, akkor abban biztosan tarolnának a magyarok.

Beállok az ALL PASSPORTS/EU PASSPORTS című sorba, de előttünk épp landolt egy másik gép is, így nem látni a sor elejét a tömegtől, ráadásul amilyen nagyra nőttem, ha talajmenti fagyok jönnek, én az elsők között érzem meg, szóval semmi esélyem, hogy biztosan lássam, jó helyen állok-e. Sorok persze nincsenek, csak egy nagy tömb, itt is megy a furakodás-előzés. 10 perc várakozás után oldalról feltűnik egy hivatalos személy, aki elkezd kiabálni elég suttyó stílusban magyarul (a gép utasainak kb. fele angol lehet), hogy: „Maguk jöttek Manchesterből? Há’ rossz sorban állnak! Az EU-s útleveleknek külön sor van!” – sor ugyan ott nem volt, ahova mutatott, a kordon miatt pedig úgy tűnt, le is van zárva az a rész, és az útlevélellenőrző bódék sem látszottak a tömegtől, de mint kiderült, nyitva voltak és ketten várták a gép utasait… Ez a rém kedves és udvarias (ja, nem) ember odaterel minket, némi anyázás után („Bazmeg, Józsi, ezek ott álltak a sor végén, mi meg itt várjuk őket!”) elhelyezkedik az ülésén és szigorú arccal méreget mindenkit. A köszönés nem igazán megy (a visszaköszönés sem), összeszűkült szemmel hosszan vizsgálja, majd a pultra csapja az útlevelet.

Welcome home. Ezt persze nem ő mondja, ezt én gondolom magamban, némi keserű felhanggal.

A nagy, flancos (haha) nemzetközi reptéren emlékeim szerint 2, azaz kettő darab vécé van a női mosdóban az érkezésnél. Átküzdöm magam a tömegen, az agresszíven nyomuló taxisok blokádján és kint is vagyok. Már csak jegyet kell lőni a reptéri buszra, amit olyan büszkén harangoztak be 1 éve, hogy nekünk már ilyen is van. Bevisz a belvárosba! Wow! Üdv a XXI. században! A 3 vadiúj automatából 1 nem működik, az egyiknél pár külföldi szerencsétlenkedik, a másiknál is sor áll. Egy ellenőr (vagy mi) segít, a másik 6 (!!!) díszsorfalat áll a busz előtt. A jegyet kb. hárman nézik meg (úgy hogy a kollégájuk ugye eleve segít a vásárlásnál, tehát látja, hogy megvan a jegy és ki lett fizetve), plusz a buszvezető is ellenőrzi. A biztonság kedvéért.

Másnap bérletet veszek, és az eredetileg kedves hölgy, aki a sorszámosztó automatát kezeli (az amúgy tök üres bérletpénztárban), segítőkészen megkérdezi, hogy az egyhetes bérlet helyett nem szeretném-e inkább a 30/5-ös opciót, majd amikor rövid mérlegelés után megjegyzem, hogy jobb lesz az egy hetes, mert aztán úgyis megyek vissza Angliába – hibát követek el. A nő azonnal gyűlölködve mered rám, nehéz leírni azt a megvetést, irigységet, undort, amit besűrít ebbe a pillantásba. Fizetés után visszafordulok a pénztártól, kedvesen elköszönök tőle is, ő még mindig kővé váltan, ugyanazzal az arckifejezéssel áll ott. Arcomra fagy a mosoly.

A villamosra felszálló részeg hajléktalan olyan büdös, hogy 10 méteres körzetben kiürül körülötte a terep, ő leül és időnként az ablakra köpdös, majd egy részét elkeni. Mikor leszáll még mindig csurog a nyál az ablakon.

Vásárolok. A sorban előttem álló vevő (!!!) köszön a pénztárosnak vásárlás után: – Köszönöm. Szép napot! Mire a pénztáros csak a szemét forgatja, majd megvetően és egyben felháborodva maga elé puffog: – Méghogy szép?! Pfff.

Egy forgalmas boltban kb. 8000 Ft-os vásárlásnál húszezressel próbálok fizetni, a pénztáros rámförmed: – Kisebb nincs?! Majd mikor előkotrok egy tízezrest, hogy ez vajon megfelel-e, elhúzza és biggyeszti a száját mérgesen, hogy „hát, ez kicsivel jobb…” Még el sem fordulok a pénztártól kezemben a kosárral, ő már a fejem fölött üvölti át a kollégának, hogy: „Hát ez nem igaz, már megint húszezressel akartak fizetni, mit képzelnek EZEK?!”

Amikor belépek egy illatszerboltba, a biztonsági őr azonnal rámtapad, de amint meghallja, hogy angolul beszélgetek, már nem vagyok gyanús többé.

A landolásnál összeszorult gyomrom egyre görcsösebb, 2-3 nap után sokszor úgy érzem, mintha egy szürke felhőbe szorultam volna, ami fojtogat és annak ellenére, hogy nyilván szuperjó dolog találkozni a barátaimmal, és érnek pozitív meglepetések is, összességében elmondható, hogy a fent leírt tapasztalatokhoz hasonló „élmények” nagyon lehúznak és elkedvetlenítenek.

Visszaúton a szokásos reptéri káosz (nagyjából ugyanaz, mint érkezéskor) után kinézek a repülő ablakán. Az ég kék, a szürke felhőt magam mögött hagytam. Angliában egy másik fajta szürkeség fogad, de itt csak az eső esik (szokás szerint).

Megérkeztem.

Fellélegzem.

Polczer Szonja

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.