December 13,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


A sportriporter természetrajza

Már megint. Vagy még mindig. Ahogy tetszik. Megszavaztatták a nézőket, ki a legjobb sportriporter . Nem a legjobb sportriporter, mert az ugye értelemszerűen csak hím lehet, hanem a második vonalban, a nők között ki a legjobb. Akinek ezt belemondták az arcába, az egyik volt a három „legjobb” közül, a szeme nem rebbent. Talán meg is lepődött volna, ha én ott vagyok a stúdióban, és közbeszólok, mi az, hogy , talán természetesnek tartja, hogy lehet ilyen szavazást rendezni. Elmúlt negyven éves, volt ideje hozzászokni, hogy őt csak egy nőnek címkézik.

Akkor most hadd mondjak ezzel kapcsolatban egyet s mást. Előre bocsátom, nem értek a dologhoz annyira, mint a mindenhez értők, de. Nyolc évig voltam tévéoperatőr, az őssportos Radnai Jánostól kezdve Vitrayn és Vitáron át dolgoztam mindenkivel sokszáz sportközvetítésben és egyéb sporteseményen. Sok évtizedig ugyanezt tettem a Rádióban, ott már működött egy riporteriskolám, jártak hozzám sportosok és olyanok is, akik kereskedelmi médiumba készültek meg aztán több igazán komoly munkára is alkalmas jelölt. Említettem már máshol, Szepesi hozzám küldte azokat, akikről úgy gondolta, tényleg meg akarják tanulni a szakmát – rádiót is, televíziót is, a kettő nagyon nem ugyanaz. Meg még sokan mások is hozzám küldték az általuk tehetségesnek tartott fiatalokat, Boros János, Randé Jenő, Balyó Mária, Lévai Béla, Kovalik Márta. Egyszóval olyanok, akikre én felnéztem, gondolták úgy, hogy értek valamit a szakmához. Azaz amit most mondani fogok, nem ízlés dolga, hanem elsősorban úgynevezett szakvélemény, az már más kérdés, találkozik-e mások ízlésével, ahhoz nem tudok, nem is akarok hozzászólni.

Még valami, ami talán fontos. Híg a mezőny és nagy létszámú, rémületes mennyiségű önjelölt zsenivel, akiknek a hangján a második szótagnál hallani, milyen nagyra tartják magukat. Azt mindenki döntse el saját hatáskörben, hol könnyebb kitűnni, én ezt nem tudom, nem is veszem figyelembe, csak szólok, hogy ez is körülmény.

Vitray Tamást hagyjuk ki a mezőnyből, ő mindig több volt, mint sportriporter, már akkor is, amikor még csak sportriporter volt. Tetszik kérdezni, miért a „csak”? Lehet, nem leszek népszerű, de ha már így szóba került, nem tartom túl sokra a szakmát. Az újságírók között a sportújságíró olyasmi, mint az iskolában a tornatanár – akinek az ambíciója megmarad a sportújságíró szinten, az lehet nagyon ismert és népszerű, dehát… ezt túlbeszéltük. Ha van olyan, akinek még mond valamit Tabi László, Peterdi Pál, Feleki László, Demeter Imre, Baróti Géza neve, azokat talán meglepi, ők is sportújságírókként kezdték és lettek a magyar sajtótörténet legnagyobb nevei.

Két olyan sportriportert tudok megnevezni, akik kiemelkednek a szakmából, közülük az egyik már régen nem él, 18 éves korunktól párhuzamosan zajlott az életünk (hat nappal volt fiatalabb nálam), haláláig az egyik legközelebbi barátom maradt. Többször nyerte a 400 méter országos bajnokságát, országos csúcsot is tartott, jó időket töltöttünk együtt a tatai edzőtáborban, amikor pontra menő meccs volt az edzésprogram, rendszeresen beállt hozzánk kosarazni (a napokban meghalt Kulcsár Győzővel és másokkal együtt, népszerűek voltunk a többi sportolónál, naná, mi azért mégis csak labdával tettük a dolgunkat – érdekes, amikor ezt a sportszert „medicinnek” hívták, mindenki elmaradt), televíziós lett meg szövetségi főember, az atlétika hálája kísérte. Gyulai Istvánnak hívták.

A másik sportriportert nem ismerem személyesen, csak hallgatom a közvetítéseit. Sportpályafutása idején mindent megnyert, ami megnyerhető volt, világbajnokságot például hatszor is, azért nem lett olimpiai bajnok, mert a női párbajtőr az ő idejében még nem volt olimpiai szám (én különben minden sportágban többre tartom a szakági világbajnokságot, mint az olimpiát, szükség esetén meg is tudom indokolni, miért, de ez most nem fontos). Jó a hangja, amennyire ez lehetséges, tökéletes a beszédtechnikája, nyomdakészen, úgyszólván hiba nélkül fogalmaz, sugárzik belőle az értelem és a szakmai felkészültség – és még valami, ami már Vitraynál és Gyulainál is meghatározhatatlan. Az egyéniségnek az a tehetség lendületével sodró ereje, ami egy bizonyos szellemi szinten nem engedi el a hallgatóját, vele kell menni, akárhová visz. A mai mezőnyben (hosszú ideje változatlanul és utolérhetetlenül) messze kiemelkedően a legjobb Horváth Mariann. Nem a nők között, a sportriporterek között. Ő egyelőre nem csinál mást (legalábbis még nem hallottam, sajnos nem is láttam), dehát még fiatal, bármi lehet. Abból, amit a lentebb látható riportban mond Hegyi Ivánnak, az derül ki, hogy nem is különösebben ambicionálja a kétségkívül celebséggel fenyegető egyéb megjelenéseket, de mondom, ez még változhat. Ha nem, akkor is nehéz lesz őt akár csak megközelíteni is.

Elmélkedhetnék arról, hogy mindketten, Gyulai István is, Horváth Mariann is úgynevezett élsportolók voltak, ez legföljebb annyit számít a társaság többi, jórészt tornából fölmentett tagjához képest, hogy belülről ismerik a sport lélektanát és napi gyakorlatát, tudják (tudták), mit jelent edzésenként kilókat fogyni, elviselni a fájdalmat, a sokezer méter futás monotóniáját (igen, a vívóknak is), az edzők parancsuralmát (persze, edzője válogatja, de a sportban nincs demokrácia, tekintély van – ha van – és kegyetlenség és megalázás), mondom, ez lehet plusz, de az egészhez képest önmagában semmi. Horváth Mariann ugyanazért messze a legjobb, amiért az említett két férfiember – önmaga miatt. Horváth Mariannt a Horváth Mariannság emeli magasan a többiek fölé. Utolsó megjegyzés: nem félek-e attól, hogy ezzel az írással gyűlölködést szítok a kollégákban. Nem. Akik jók a szakmájukban, Székely Dávid például vagy Szabó Gábor nem fognak megváltozni, a többi meg eddig is gyűlölte Horváth Mariannt, legföljebb most már mindegyikük tudja is. Az első néhány perc a legfontosabb az itt következő beszélgetésből. Aztán a többi már csak a ráadás.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.