Szeptember 25,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Már régóta nincs mitől félni

Iskolakezdés. Szó volt róla már sokszor, sok helyen, én mégis foglalkoznék még vele egy picit. Nem konkrétan az iskolakezdéssel, ezúttal nem is Szabó Tündével és gyermekeivel, bár az eset továbbra is felháborító. A brutális tanárhiány tudniillik nem az egyetlen probléma, amivel a diákoknak szembe kell nézniük. Van ugyanis egy – gyanítom, hogy van az több is – iskola, jelen esetben az egri Hunyadi Mátyás Általános Iskola, ahol a gyermekek konkrét életveszélyben vannak az iskola falai között. Ez nem libsi hazugság, és még csak nem is barokkos túlzás, hanem a fájó valóság.

Az iskola egyik termének falai olyan szinten beáztak, hogy konkrétan a konnektorból folyik a víz. Amellett, hogy az épület úgy néz ki belülről, mintha valamelyik harmadik világbeli ország – vagy mondjuk a magyar kórházak – egyikében járnánk. Az a mennyezet nem ma és még csak nem is tegnap ázott be ilyen szinten, hanem már hónapok, ha nem évek óta lehet ilyen állapotban, mégsem történt semmi. Vagyis de, mint ahogy azt a Népszavának elmesélte az iskola egyik diákjának édesanyja:

Teljesen eláztak a falak, beázott nem csak az aula, de a szekrények a folyosón, benne a gyerekek ruhái, cipői. Az aulában állt a víz, mikor már nem tudták vödrökkel felfogni, elkerítették szalaggal azt a részt: így maradt egy fél aula kb. 800 gyerekre.

A szülő elmondása szerint ez nem most történt, hanem még az előző tanévben. Ehhez képest beállt valami váratlan fejlemény? Semmi. A nyári szünet alatt abszolút senki nem foglalkozott a problémával, így az első komolyabb esőzés alkalmával ismét a konnektorokból folyt a víz. Egy olyan teremben, ahol gyermekek tartózkodnak. A helyzet életveszélyes, mégsem történt eddig semmi. Hogy vajon miért? Pontosan azért, amiért ez az ország itt tart, ahol. A fent idézett gondolat mindössze egy részlet volt, lássuk azt teljes egészében:

Sajnos már az előző tanévben úgy tanultak a gyerekek, hogy ha esett, nem lehetett villanyt kapcsolni a teremben! Teljesen eláztak a falak, beázott nem csak az aula, de a szekrények a folyosón, benne a gyerekek ruhái, cipői. Az aulában állt a víz, mikor már nem tudták vödrökkel felfogni, elkerítették szalaggal azt a részt: így maradt egy fél aula kb. 800 gyerekre. Persze nem merek szólni, mint más szülő sem, de jelzem, a tanárok is csak csendben zúgolódnak és persze nagyokat nyelve elnézést kérnek.

Nem mernek szólni. Sem a szülők, sem a tanárok. Nem mernek, mert félnek. Félnek attól, hogy mi történik, ha. Egyszerűen képtelen vagyok elmenni a szülők és tanárok felelőssége mellett, amikor a gyermekek jól láthatóan közvetlen életveszélyben vannak, mégsem meri senki kinyitni a száját. Fontosabb az, hogy ne kerüljenek konfliktushelyzetbe, mint a gyermekek élete? Valóban itt tart ez a kurva ország? Hogy juthattunk el oda, hogy jobban tartunk a rendszer megtorlásától, mint attól, hogy esetlegesen baleset éri a gyermekünket? Tényleg ennyire beszariak lennénk? Egy teljes ország, tanárostul, szülőstül, közalkalmazottastul fél a megtorlástól? Mi az egyáltalán, aminek még félünk az elvesztésétől? Jogainkat ugyanis már régesrégen sárba tiporták, egyszerűen nincs mit elveszíteni.

Pont egy teljes ország kussolása és meghunyászkodása vezetett a mostani állapotok kialakulásához. Ahhoz, hogy egy felcsúti Döbrögi azt tegyen az országgal és annak lakóival, amit csak akar, mi is kellettünk. A hatalom számára már nincs határ, hisz a félelem olyan méreteket öltött, hogy nem maradt, aki még ellent merne mondani. Nem szólal fel a tanár a diákjaiért és nem szólal fel sokszor már a szülő sem a gyermekeiért. Facebook-posztok kommentjeiben anyázzuk a rendszert és annak fenntartóit, de amikor valóban számítana a szavunk, akkor kussolunk.

Inkább nem nyilatkozunk, nem formálunk véleményt, mert mi van, ha. Eközben a rendszer és annak kiszolgálói azt tesznek velünk amit csak akarnak, hisz mi azt hagyjuk. Iskolaigazgatók és tanárok állnak be némán a sorba, pont azok, akikre rábízzuk gyermekeinket. Pont azok, akik környezetében az évek folyamán felnőtté cseperednek a gyermekeink. Ha ezt a szolgamentalitást látják maguk körül, idővel azt vélik normálisnak. Nem formálnak többé véleményt, inkább tűrnek, hiszen ezt látták maguk körül, erre tanították őket. Jó példa erre a beázott iskola igazgatójának siralmas hárítása, aki a következőket mondta a Népszava megkeresésére:

Az iskola állapota nem közügy, s fotókat sem készíthetett volna senki az ő engedélye nélkül.

Mikor fogjuk már fel, hogy a tagadással és elbagatellizálással a rendszer fennmaradását segítjük? Mikor fogjuk már fel, hogy a kussolás soha nem fog minket előre vinni, attól soha, semmilyen probléma nem oldódott még meg? Ezzel nem a gyermekünket, esetleg saját magunkat, hanem a minket elnyomó rendszert támogatjuk. Fogjuk már fel végre!

Aki ilyen állapotokat lát, vagy van tudomása hasonlóról, az keresse fel a még független lapok egyikének szerkesztőségét és számoljon be arról. Lássa ország-világ, mi is a valós helyzet! Ne a kommentek között, általánosítva közöljön egy esetet, hanem vegye a bátorságot és írja meg azt az e-mailt. A gyermekeink és velük az ország jövője ettől többet érdemel. Nincs mitől félni, már régen nincs.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.