Szeptember 26,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Ordítok Blog


Talán csak egy diófa

Gondoltam én, hogy súlyos szó a hazaszeretet. Vagy súlytalan.

Valamelyik este egy  – na, máris megakadtam. Olvasó? Az semmit nem jelent ebben az esetben. Vannak emberek, akik olvasnak mindenfélét, sokuk okos, nagy tudású (sokuk meg nem az), de nem értik a lényeget. Nem veszik fel az olvasott gondolatok fonalát, nem viszik tovább, nem mérik össze azzal, amit ők gondolnak, nem vitáznak és nem érvelnek magukban sem. Ők olvasók. Aki megmarkolja az olvasott gondolatokat és használja, mint ahogyan egy fakanalat, ceruzát, gyufát vagy bicskát használunk, már nem olvasó – velem- gondolkodótól kaptam egy üzenetet. A múltkori írásom, az abban szereplő hazaszeretet szó az, amit ő felvett és használni akart, de nem tudott.

Azt írta, ő eddig is megtett mindent a hazájáért és ha kell, most is megtenne bármit, de nem szereti. A szeretetet ki kell érdemelni, ahogy az édesanya is kiérdemli a gyereke szeretetét.

Vannak nehezen, vagy sehogyan sem meghatározható dolgok. Sőt, szerintem az igazán fontos dolgok nem megfoghatóak, nem lehet őket kézbe venni, lemérni, odébb tenni. A cipőt, az autót, a sajtos zsemlét lehet, de ezek egyáltalán nem fontosak.

Ha egy szerettünk menni készül, időt szeretnénk. Még egy kevés időt, amit vele tölthetünk. Valami olyat szeretnénk, ami valójában nem létezik, mégis borzasztóan fontos. A szerelmet meg tudják magyarázni (meg is szokták) különféle tudósok az agy, a különböző hormonok és a fene tudja minek a működésével. Mégis tudjuk, mennyivel többről van szó.

A szeretet… nem hiszek abban, hogy az anya kiérdemli a szeretetet. Nem érdemli ki, az neki jár. Ahogy a gyerek sem érdemli ki az anyja szeretetét. Az a születése pillanatától az övé. Hogy tetszik gondolni? Mondjuk tíz évig a szülő és a gyerek figyelik egymást, hogy a másik érdemes-e a szeretetre? Ez nem így működik. Azonban ezt a ki nem érdemelt, eredendő szeretet eljátszani, elveszíteni, elárulni bizony már lehet.

És még mindig nem jutottam el a hazaszeretetig. Eddig az elcsépelt, minden ocsmány célra felhasznált, minden létező zászlóra és címerre felfércelt, ezerszer megerőszakolt, millió módon meggyalázott szóig, melynek csak akkor van tartalma számomra, ha én akarom és azt jelenti, amit én akarok. Mindenkinek azt.

Már a haza fogalma is egy fellengzős szóval körberajzolt alaktalan valami. Mindenkinek más. Nem hiszem, hogy az országhatárok tartják össze. Azt emberek csinálták, háborúk, alkuk hozták létre. Valami mégis van, ami miatt kötődünk valahová. Ha nem így lenne, nem léteznének országok sem. Valami ott tartja az emberek többségét ahol születtek. És nem feltétlenül a pénztelenség, hiszen a legtöbben – ha nagyon akarnánk – el tudnánk menni máshová, más országba, másik földrészre. Mégsem megyünk. Ha megyünk, akkor is nagy valószínűséggel visszavágyunk, mert van itt valami, amitől nem tudunk szabadulni. Talán az, hogy a boltban kérhetünk két kiflit és érteni fogják. Talán a diófa a kertben. A havazás. A málna illata. A víz íze. A fene tudja, mi.

Számomra a haza nem párezer négyzetkilométer, talán csak néhány négyzetméter. Talán csak egy bokrokkal körülhatárolt kicsi kert, talán csak egy nappali, amin gátlás nélkül keresztülmehetek akár meztelenül is. Amikor azt mondom, szeretem a hazámat, talán csak ezt, ennyit szeretek. Ehhez ragaszkodom. Mégsem ehhez, mert ez a kert, ez a nappali egy nagyobb dolog része. Talán mindenki csak a maga kis kertjét, a saját nappaliját szereti. Talán mindenki csak azt védi.

És sokan, de én biztosan azt akarom, hogy az a kert, az a nappali egy olyan helyen legyen, ahol körülöttem nem tolvajok és hazugok laknak. Hogy a kerítésen kívül is bátran megmutathassam a csupasz gondolataimat, hogy az, amiben megállapodtunk mi, vagy az őseink, úgy legyen. Nem nagy dolgok ezek, talán csak az együttélés szabályai. Hogy a szomszédom ne dobálja át az én kertembe a szemetet és én se dobáljam át az ő kertjébe. Hogy ne mehessek át a szomszédhoz és ne hozhassam el tőle azt, ami nekem megtetszik és ő se tehessen ilyesmit. Hogy tudjam, ha kigyulladna a házam, a szomszéd jönne és segítene oltani és ő is tudhassa, hogy én is ezt tenném, ha bajba kerülne. Akkor is, ha nem szoktunk beszélgetni, ha alig ismerjük, vagy ha nem túlzottan kedveljük egymást. Hogy a szomszédom ne szólhasson bele, milyen könyveket olvasok, mit mesélek a gyerekemnek, hogyan ölelem át a páromat. És én se szólhassak bele, ő miben hisz, mire költi a pénzét, hol taníttatja a gyerekét, hol dolgozik, milyen gyógyszert szed, milyen filmet, színdarabot néz.

Most olyan szomszédom van, aki mindezt nem érti és nem hajlandó betartani. Jelenleg ebben az országban mindenkinek ilyen szomszédja van. Van, aki még örül is annak, ha a szomszédja beosztja a pénzét, neveli a gyerekét, megmondja, mit szeressen, hol dolgozzon, mennyit keressen, miről mit gondoljon. Én nem örülök ennek. Sőt, én nem tűröm el. És vagyok annyira makacs, hogy nem én fogok elköltözni, hanem a szomszéd megtanulja a szabályokat, vagy ő költözik máshová.

Amikor azt mondom: hazaszeretet, talán csak a kertemet és a nappalimat szeretem. Mert ott a szerelmem, a gyerekeim illata, a kutyáim, a szabadságom. Ott van mindenem. Azt védem. Az utolsó leheletemig.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.