NEHAZUGGY

Valaki. Valaki, aki segített

Tóth Ilona | 2018. Augusztus 17, Péntek | 13:58

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Akár undorodhatnék a kígyóktól. Félhetnék is tőlük. Biztosan így lenne. Szerencsére, nem sok kígyóval volt dolgom, találkozásom. Másfelé élünk. Jól megvagyunk egymás nélkül. Én biztosan. Nem vágyom arra, hogy méregmirigyeiket belém fecskendezzék, mert akkor vége az életemnek, megölne a hüllő. Akkor sem járnék jobban, ha izomerejével végezne velem.

Alattomos állat, a gonoszság, a megtévesztés jelképe. Az ember tud ilyen lenni. Azért jutott eszembe a csúszómászó, mert szaporodnak a sziszegő emberek. Félig csukott szájjal a fogaik között szűrt levegővel támadnak; a tekintetük, mint egy éles kés. Döfnének. Ártatlan helyzetekben, mégis veszedelmes viszonyokban élünk ezekkel a valakikkel. Az oktalanul fölhorkanó dühösek mérgeznek is – lelket, tudatot. Különösen a kisgyerekekét, akik nem tudják, miért zúdul rájuk gyűlölet. Neve nincs hétköznapi embert aratók. Az olyan például, aki majd kilökött az ajtón – sziszegett a barma mögöttem, hogy menjek gyorsabban. Nem megyek, de van legyen szíves, kérem, segítene? szép magyar kifejezésünk az egymás közötti kommunikációra. Nem ismerjük ezeket a valakiket, mégis bántanak. Ismeretlen kígyók.

Másképpen is lehetne, hogy egy picit megszínezzük egymás napjait. A segítségnyújtás, az előzékenység mélyről jövő érzés. Emberi. Azt nem várnám el, amit Lajos nagybátyám csinált, de nagyobb türelemmel, kedvességgel élhetnék. Milyen jó lenne, ha valaki valakit felsegítene a vonatra, lesegítene a kórházi ágyról; ha valaki a gyengén látót istápolná csekkje kitöltésében, a bottal járót átvezetné a zebrán; ha valaki nevén szólítaná egyeskét, ketteskét. Valaki megsimogatna valakit – jó tett helyébe járna.

Akkor az én százhúsz kilós Lajos nagybátyámról. Ő sosem sziszegett, legfeljebb a biciklije kereke. A falujában fölült a domb tetején a kétkerekűjére, ment, mint a szélvihar, de nincs ebben az országban olyan lejtő, amin juhász nagybátyám meg nem tudott volna állni. Mindent látott, és ha kellett, egy nagy fék, és máris ott termett: a síró kisgyereket vigasztalni, a cipekedő idős asszonytól átvenni a terhet, a csikójával nem boldoguló férfit kisegíteni, a postással kezet fogni, az idegent eligazítani, a szekeret megtolni, megkeresni az elhagyott kulcsot. Aztán tekert tovább.

Lajos nagybátyámat először csak úgy emlegették a faluban: nem tudom, hogy ki volt, egy nagy darab ember, valaki, aki segített. Nem sok idő múlva lett neve is: Lajos. Tudjátok, a Lajos!

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!