NEHAZUGGY

Nem vagyok rendes ember

Benedikty Béla | 2018. Augusztus 17, Péntek | 18:09

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Mint a minap mondtam, mostanában elolvasom az Ezerév című könyvem részleteihez érkezett hozzászólásokat, az egyik ilyen elkerülte a figyelmemet. Kaptam egy levelet, ami tartalmazza ezt a „kommentet”, aztán a levélíró hozzáfűzi a magáét. Idézek belőle: „Az nem baj, ha valaki nem tud valamit, szerintem a legtöbbünk sokkal többet nem tud, mint amennyit igen. A baj az, hogy az ilyen határozott kinyilatkoztatások eltántorítják őket a tudástól. Nem is a tudástól, hanem attól, hogy együtt gondolkodjon a szerzővel. Mert maga sem oktat, nem kinyilatkoztat, hanem gondolkodni hív. És én bedilizek az ilyenektől, akik keresztbe fekszenek valahol, hogy ne menjen arra más.”

Beszéltem Sári Éva nevű tanítványomról, aki annak idején azt mondta, ha szó nélkül hagyom az okoskodót, azzal az osztály értelmes részét zavarom meg.

Sejtem, mi történhetett. Mindjárt az első mondatban az áll, hogy „zagyvaság”, amit írok, az utolsóban meg az, hogy „szamárság”. Elég meglátnom ezeket a szavakat, hogy néhai kedves barátomat, Abody Bélát idézzem, ilyenkor automatikusan bekapcsol a „szarjelző készülékem”, és megyek tovább. Pedig nem volna szabad, mert tényleg elbizonytalanítom „az osztály értelmes részét”.

Volt a Rádióban egy aranyszabály (egy? rengeteg, de most csak ezt az egyet írom le), én Boros Jánostól tanultam, aztán tovább adtam azoknak, akik tőlem akartak rádiózást tanulni. Vigyázni kell a negatív bejátszásokkal, mert ha valaki éppen akkor kapcsol oda, amikor az szól, azt a hallgatót már el is veszítettük – valószínűleg örökre. Ez többé kevésbé az írott anyagokra is igaz, különösen a felgyorsult időben, azaz a kapkodás és a felületesség korában, amikor a szelektív látás éppen azt szűri ki, amit el kellene olvasni, és azt látja meg, ami elrettentő példaként áll a szövegben. Úgyhogy most kockáztatok, de ezt a holmit teljes egészében ide kell tennem, mert tanulságos. Természetesen változtatás nélkül.

Bocsánat, de ez egy remek zagyvaság. Azt irja a szerzö: ” a magyarság ősei által bejárt terület, azaz a jelen Oroszország közepe ” Na, pont itt nem jártak a magyarok és az ösei sem. Van még egy tudomány, és az tudomány, a régészet mely alapos bizonyitékokat tud szolgáltatni. Oroszország közepén (mely akkor nem volt Ooroszország) nincs semmilyen lelet ami arra utalna, hogy ott jártak és tartosan éltek mondjuk igy, nomádok. Lásd pld Götz László, Erdélyi István de László Gyula kutatásait. De érdemes áttanulmányozni Bartucz Lajos munkáit is.

Azt gondolom, hogy Benedikty Béla ur kiváló és igen rendes ember. Okos is, de azért sokkal jobb lenne ha Benedikty Béla ur azzal foglalkozna amihez ért. Akkor talán elkerülhetö volna az, hogy sok szamárságot irjon újra.

Kezdem a végén. Nem vagyok rendes ember. Például megkereszteltek ugyan a római katolikus vallás előírásai szerint, de nem vagyok keresztény, ami még hagyján, de a kereszténységet az emberiség legborzalmasabb, legkártékonyabb, leggyilkosabb találmányának tartom, és ezt az elméletemet alaposan indokolt bizonyítékok halmazával alá is tudom támasztani. Aztán meg azért sem vagyok rendes ember, mert olyan könyveket írok, amik nem túl okos vagdalkozásra kényszerítenek bizonyos embereket.

Ugorjunk a hozzászólás elejére.

A tudományok és a bíróságok elég ritkán fogadnak el bizonyítéknak bármit, ami nincs – a semmilyen lelet nem arra utal, hogy ott nem jártak a magyarok ősei, legföljebb arra, hogy azokat nem a megfelelő helyen keresték. Mellesleg egy nomád nép nem hagy többezer évvel később is fellelhető nyomokat.

Igazán csak a szakszerűség kedvéért említettem régebben olyan segédtudományos módszereket, amik nélkül nem lehet dolgozni, de nem volt szándékomban (most sincs) ezekről ismertető előadást tartani, ez viszont nem jelenti azt, hogy forráselemzés, forráskritika nélkül hozzá lehet fogni egy olyan könyv megírásához, amilyenbe én vágtam bele. Annyit azért most meg kell jegyeznem, hogy sokezer oldal elolvasásakor jó ismerni „az első mondat esztétikájának” gyakorlati alkalmazását, ami segít megtalálni az alkalmatlansági kulcsot, azaz azt a (nem is feltétlenül első) mondatot, amiből lehet következtetni, az ilyen művel nem töltjük a drága időnket.

Mondok példát, jó? Ha azt látom, hogy valaki a strukturális szemantika segítségével próbálja vizsgálni az ősmagyarságot, akkor még csak gyanakszom, de amikor odáig jutok, hogy az illető tagadja a szabályos hangváltozások létét, ezáltal egy kalap alá véve bármely nyelv hangváltozásainak meglehetősen nagyszámú törvényszerűségeit, akkor ott kiszállok. Megpróbálom röviden elmagyarázni, miért. A strukturalista nyelvészet (vannak, akik különbséget tesznek strukturális és strukturalista között, most hagyjuk a kukacoskodást) alapja egy Saussure nevű zseniális tudós langue és parole osztása, azaz az írott és beszélt nyelv összevetése. Legalábbis merész dolog egy olyan nyelvről bármit állítani, amilyen az ősmagyar, aminek nincs írott emléke, és úgy tudom, a korabeli sámánok magnófelvételei is elvesztek. Götz László nevű orvos és amatőr nyelvész munkái ezzel lekerültek a tanulmányozandók listájáról.

Kicsit sajnálom, mert érdekes lehet kapásból tagadni valamit, amit az ember nyilván nem ismer, kár, hogy a hozzászóló nem részletezi valamelyest az orvosnak az ősmagyarságról szóló könyveit, ő nyilván alaposan végigolvasta valamennyit (azt nem is feltételezem, hogy az internetről vadászott le neveket, amik neki nem mondtak semmit, de az a jó, mert így ismerszik meg a magas tudomány igazi feinsmekkere). A többi név bizonyára érdemdús tudósoké, László Gyula kivételével nem ismerem őket, de életkoruk (különösen elhalálozási évszámuk) ismeretében nem is nagyon tudnék mit kezdeni velük. Műveik címei bőséges orientációval szolgálnak, amellett pontosan lehet tudni, hogy sem a régészeti genetika, sem a kulturális antropológia nem tartozott (nem is tartozhatott) a tudományos munkásságukhoz, hogy csak két olyan diszciplínát említsek, amik nélkül 2018-ban felelőtlenség magyar őstörténettel foglalkozni.

Azért nem írok le (különösen újra nem) szamárságot, mert általában utánanézek annak, amiben bizonytalan vagyok. Meg aztán azért, mert soha nem írok olyanról, amihez nem értek – bár ez utóbbi állítás elég veszélyes, minthogy öregedvén mind határozatlanabb vagyok azt illetően, vajon igazán értek-e ahhoz a kevés dologhoz, amikről eddig azt hittem, vannak róluk ismereteim.

Kellemes időtöltést kívánok a felsorolt aktorok kutatásainak további tanulmányozásához. Az összefoglaló recenzió elolvasására ezennel bejelentkezem.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!