November 15,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Hacsaknem Blog


És lehányja önmagát ezerkilencszázötvenhatodszorra is

Örüljetek, legalább lesz témátok 1-2 hónapig.. amin lehet látszatfelháborodást, látszatvitát folytatni, tüntikézni, hőbörögni, Óóóóbánozni, Mészárosozni. Rendes a Kormány ellát benneteket új és új gittel, amit rághattok, addig se olyan élesen szembetűnő az “ellenzék”, és bértollnok sajtójának bármire alkalmatlansága.

Egy orosz trollok mintájára kiképzett, a napos oldalon lubickoló középkategóriás nemzeti tartóoszlop kommentjét idéztem egy minapi cikk alól, amely arról szólt (valójában majdnem mindegy, hogy miről szólt), hogy egy hétfő este megjelent kormányhatározatból kiolvasható: mivel átépítik a Kossuth Lajos tér melletti Vértanúk terét, nagy valószínűséggel eltávolítják a helyéről a Nagy Imre emlékművét is. Nem kellett volna ilyen messzire mennem; a moszkvai független, objektív újságírás budapesti kihelyezett oszlopai jelentették az örömhírt, ők már tudják: sivalkodhatnak a ballibek, végre Trianon-emlékhely lesz Nagy Imre szobrának helyén.

Hollik István nagypályás semmihez nem értőt idézve: nem kell sem szakértőnek sem hozzáértőnek lenni ahhoz, hogy az ember olvasni tudjon a sorok között. Bár Nagy Imre emlékművét a kormányhatározat szövege konkrétan nem említi, korábban Wachsler Tamás, a Kossuth tér megújításért felelős Steindl Imre-program vezetője megerősítette: van szándék az áthelyezésére.

Vigasztalásul, kárpótlásul viszont és tehát: a kormányhatározatban sok más mellett az explicit módon benne van viszont, hogy az Alkotmány utca Kossuth Lajos tér felőli részén 2020. május 31-éig (tehát a trianoni szerződés 100. évfordulója előtt) felállítják a „Nemzeti Összetartozás Emlékhelyét”, amely „magában foglalja a történelmi Magyarország 1913-as összeírás szerinti helységneveinek feltüntetését”. Ehhez az országgyűlés hivatala 5 milliárd forintig vállalhat kötelezettséget. Szóval a lényeg, hogy Nagy Imre megy, és jön a Trianon-emlékmű.

Rögzítsük a nyilvánvalót: végül is alig három évtizedre volt szükség ahhoz, hogy az elnyomórendszerváltásból (köszönöm, Mirtill) szárba szökkent legígéretesebb politikusi karrier kiforduljon az összes sarkából, és lehányja önmagát ezerkilencszázötvenhatodszorra is. Hol van már 1989. június közepe, amikor egy kócos-borostás küldetéstudatos fiatal jellembajnok/politikuskezdemény Nagy Imre és mártírtársai holttestére felkapaszkodva vert gyökeret a magyar politika ragacsos talajába, ahol azóta is kirobbanthatatlanul hat, alkot, gyarapít? Hol van ma már az ember, aki 29 évvel ezelőtt a Hősök terén azoknak a fiataloknak a nevében mennydörgött vérbe fojtott forradalomról és ázsiai zsákutcáról, „akik az európai polgári demokrácia megvalósításáért küzdenek”?

A velünk élő történelemhamisítás nagyobb dicsőségére Nagy Imre megy, a múlni nem akaró trianoni trauma jön. Minden a helyére kerül az európai polgári demokráciát ma már gumicsizmás lábbal taposó, kivénhedt bakelitforradalmár rendszerében. Hogy mennyire a helyére kerül, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a fent idézett, nemzeti amnéziával és előrehaladott szellemi árvízkárosulással sújtott polgártárs, aki bőszen kitörölte az emlékezetéből, milyen volt, amikor imádott bálványa egy olyan államférfi előtt tisztelgett, akiről azt állította: azonosult a magyar társadalom akaratával, képes volt leszámolni a szent kommunista tabukkal, a párt diktatúrájával, aki az akasztófa árnyékában sem vállalta, hogy beálljon a társadalmat megtizedelő gyilkosok sorába, aki élete árán sem tagadta meg a nemzetet.

Mindez elmúlt. Már két évvel ezelőtt, az 1956-os emlékév dübörgése idején világossá vált, hogy Orbán és a lábnyomait csókolgató elsőszámú ideológusa számára a Dózsa László-féle alakokkal megtámasztott, átírt, meghamisított történelemszemlélet szerint Nagy Imre nem több, mint aktuálpolitikai provokáció.

Már két évvel ezelőtt is itt tartott az állami, hivatalos NER-bűzt árasztó emlékezetpolitika: ’56 történetéből a Nagy Imre-csoport vagy a Petőfi-kör tagjait, újságírókat, írókat, a forradalom baloldali, reformkommunista, vagy szociáldemokrata résztvevőit egyszerűen kifelejtették. Mind a sokmilliárdos emlékév által szervezett akciókból, mind a miniszterelnök ünnepi beszédéből. Miközben a korszakkal foglalkozó történészek részletesen cáfolták, és azóta is cáfolják Dózsa László történeteit, miközben Schmidt Mária mai napig páros lábbal ugrál egy forradalmár emlékén, a kócos borostás fiatalemberből kényszeres mozgású, szétcsúszott miniszterelnökké avanzsált köpönyegforgató magasra emelte a színes halandzsákkal házaló színészt, a sosem volt forradalmárt, midőn egy napon emlegette Nagy Imrével.

Nos, a mezei rajongónak, a jól fizetett propagandistának ennyit kötelező megérteni és habzó szájjal beleüvölteni az éterbe: Nagy Imre egy rohadt kommunista hazaáruló volt, tökéletesen jó helyen lesz a szobra a Jászai Mari téren is (vagy Kőbánya-Kispesten a gettóban), gumicsont ez, rágjátok, büdöslibsik! Végtelenül elborzasztó ez a történet nem csak azért, mert szépen mutatja az időbeli, lépésről lépésre történő szájba rúgását a történelmi emlékezetnek és a történelem hozzáfércelését az aktuális illiberális-nemzeti-keresztény kurzushoz, hanem azért is, mert remekül működik.

Az, hogy 1956 emlékét bírósági perekben gyalázzák. Az, hogy akik 30 évvel ezelőtt még azt állították:

… nem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat,

ma élő adásban hamisítják a forradalom történéseit, verejtékes munkával próbálják kitörölni a kollektív emlékezetből a Nagy Imréket, akik ma már baromira nem illenek a kurzusba, és akik ma már egyáltalán nem azok, mint akik 30 évvel ezelőtt voltak. Akinek meg felfordul a gyomra ettől az egész ócska, gyáva, undorító gyakorlattól, aki szóvá teszi, hogy milyen visszataszító ez a szoborhurcibálás, az rágja a gittet, sivalkodik és hazaáruló patkány.

És nincs köztük egyetlen ivarérett gerinchúros sem, aki feltegye a kérdést, lehetőleg hangosan és érthetően: ha Orbán Viktor 1989-ben bő nyállal méltatta Nagy Imrét, ma meg ugyanaz az ember és udvartartása ballibezik és provokációról beszél Nagy Imre kapcsán, akkor mi folyik itt, elvtársak? Trianonra miért nem lehet úgy emlékezni (5 milliárd forintból), hogy közben békén hagyják a nemrég még hősökként számon tartott halottainkat, akik ma is pontosan ugyanazok, mint 30 vagy 50 éve, csak a túlélőik, leszármazottaik és önjelölt örökeseik mentek le kutyába és fordultak ki önmagukból?

Itt soha semmi nem változik, csak Orbán megélhetési forradalmár köpönyege forog veszettül, az éppen aktuális, egyszemélyes politikai céljának megfelelően. Az idomított trollhadsereg pedig elégedetten hányja az epét, hogy a libsik megint sivalkodnak. A nemzeti összetartozás mindenkori legnagyobb dicsőségére. Pedig semmi más nem történik, mint hogy egy hülyére zsibbadt nép annak tapsol, hogy nem csak a jelenét és a jövőjét puszítják lánctalpakon menetelve, de a múltját is átírják, elhazudják, hamisítják.

(Különben jól teszik. Bár ennyi erővel, megkímélhetnének ettől az egész szobor-emlékmű mizériától: 55 milliárdból felhúzhatnának egy Orbán-szobrot is a Kossuth tér tövébe, az talán kárpótolná valamennyi, a múltját, jelenét, jövőjét egyaránt magasról leszaró nemzettestvért mindenért. Mohácstól Trianonig mindenért.)

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.