NEHAZUGGY

Ronda, de hátha finom…

Forgács Erzsébet | 2018. Augusztus 9, Csütörtök | 16:26

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,324,946 forint, még hiányzik 675,054 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Ha már a múltkoriban majdnem gasztrotúrát tartottam egy cikk erejéig, most hasonló vizekre evezek, de mégsem. Elém került egy neves cukrász bejegyzése arról, hogy bizony az idei ország tortája bűn ronda. Szokásommal ellentétben nem fogom idetenni a posztot, mert valószínűleg nem az volt a szakember célja, hogy ezen ugráljon a fél ország, azonban nem tudok, de nem is akarok elmenni szó nélkül azon a kommentáradaton, amit az öntudatos polgárok zúdítottak a bejegyzés alá.

Először és főleg ki a fene ő (vettem a fáradságot és megnéztem. Bizony olyan valaki, akinek érdemes lenne a véleményére figyelni) és hogy merészeli szidni a Nemzet Tortáját? Főleg? Mert hiszen ő is csak fotón láthatta, mint mindenki más, nem is kóstolta és mi van akkor, ha finom?

Én aztán nem vagyok cukrász, soha az életben egy valahogy kinéző tortát nem tudnék készíteni. Krémest szoktam, előrelátóan kanalat adok hozzá, nem villát. De attól még nagyon finom, mert nem tojáshab kerül bele, hanem tejszínhab, nincs benne zselatin, van viszont valódi vanília. Ettől függetlenül nincs olyan cukrászda az országban, ahol az én remekművemet kitennék a vitrinbe. Én mondhatom hogy ronda, de finom és igaz is, a családom boldogan belefetyeli (én meg azzal biztatom magam, hogy ha egyszer sikerülne elég ideig titokban és hűtőben tartani, szebb lenne a végeredmény). Hagyományos házi sütikben jó vagyok, de az egy tökéletesen más kategória, mint a cukrászati remekek, vagy éppen pocsékságok.

Azonban ha elmegyek egy cukrászdába és kiadok több száz, vagy akár ezer forintot egy szelet tortáért, akkor már nem megy el az, ami az én konyhámban igen. Ha pedig az ország tortájáról van szó, főleg nem megy el. Az elmegy nem egy elfogadható hozzáállás. Az idei torta ráadásul még csak el sem megy.

Mi a fenéért ne lehetne elvárni, hogy a cukrászat fejlődjön? Miért kell megelégedni a silánnyal? Már nem csak erről a szerencsétlen, ósdi kinézetű tortáról beszélek, hanem a cukrászipari termékek elsöprő többségéről. A rommá cukrozott, tök egyforma, fantáziátlan gyártmányokról, amikkel megelégszünk, mert nagyszüleink is azt ették, jó lesz nekünk is. Pedig nem, még az sem. Hány ízetlen krémesen, csomós margarinból, tengernyi cukorból és tortabevonóból gányolt műremeken rágtuk már át magunkat? Közben az árak már vígan verik a minőségi süteményeket árusító helyek árait vidéken is.

Ahogy a magyar konyha képes megújulni, úgy a cukrászatnak is bőven ideje lenne megújulnia. Annyira tipikus hozzáállás az, hogy amennyiben valaki – aki ráadásul ért is hozzá – kritizálni merészel valamit, azonnal ott teremnek az önkéntes haderők és beledöngölik a földbe az illetőt. Mert bizonyára irigy. Hogy mi a fenére lenne irigy, az nem derül ki. Nehéz is lenne kiderülnie, mivel a kritizáló nemzetközileg elismert, számos díjat elnyert cukrászmester, aki naponta teszi le a vendégei asztalára a szebbnél szebb sütiket. Nem neki kell bizonyítania, hanem a cukrász szakmának kellene. Már ha így kell meghatározni, de ha nem, akkor is érti mindenki.

Megújulni pedig úgy tud, ha igény van rá. És kellene, hogy legyen igény rá. De nincs, mert sokkal egyszerűbb ököllel esni annak, aki jobbat, többet, szebbet, minőségibbet akar. Mert hátha mégis finom, akkor nem kell szépnek is lennie.

De, szépnek is kell lennie. Egy országtortának szépnek, finomnak és tökéletesnek kell lennie. Ez pedig nem az és ez már nem az ízlések közötti vitáról szól, ebben az esetben minimum elvárás az ínycsiklandó kinézet. Akkor is, ha az íze tökéletes, különleges és magával ragadó. Akkor is, ha a legjobb alapanyagokból készült. Akkor se nézzen úgy ki, mint egy vastag rostlemezre felkent kocsikenőcs, két réteg avas zsír között.

A cukrászdák többségében a többé-kevésbé vonzó külsőt (még ha unalmas és sablonos is) megkapjuk, ott akkor van probléma, amikor a párizsi krém helyett ócska margarinból kutyult massza terpeszkedik a sütiben, amikor a krémesben csomókban áll a zselatin, amikor mindenen átüt a mesterséges vaníliaaroma penetráns íze, amikor feltapad a szájpadlásunkra a tejszínhab helyett használt, növényi olajból gyártott förtelem, amikor csukott szemmel meg nem mondjuk, hogy citromtortát, csokitortát, vagy kávétortát eszünk, mert csak színben térnek el, egyébként a marhaédes az egyetlen jellemzőjük.

Miközben a világ boldogabbik végén a cukrászat is fejlődik, megújul, tehetséges és lelkes cukrászok új technikákkal és alapanyagokkal kísérleteznek, a régi recepteket modernebbé – nem kevésbé finommá – teszik, minőségi alapanyagokból készült finomságokkal versengenek a vendégek kegyeiért, nálunk – néhány üdítő kivételtől eltekintve – ipari hulladékot fogunk kapni a legtöbb cukrászdában. Ráadásul olyan áron, mintha jó lenne. És még ünnepeljük is. Nem kellene.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!