Április 19,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Hacsaknem Blog


Nagyemberek kicsinyessége

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,340,346 forint, még hiányzik 659,654 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Az elmúlt évek sok-sok negatív tapasztalata íratja velem ezeket a sorokat. Annyi „furcsaság”, szakmailag megkérdőjelezhető, vitatható, politikai, ideológiai indíttatású döntés született e díjak kapcsán, annyiszor írta felül az Önök ideológia elfogultsága előadások esztétikai értékét, annyiszor éltek a büntetés eszközével az Önök „ízlésétől” eltérő politikai, színházi világlátású társulatokkal, rendezőkkel, színészekkel szemben, hogy ezt a jelölést a magam részéről semmisnek tekintem.

Két napos hír, de látva, hogy tovább dúl a dühös kultúrharc a nemzeti oldalon (ITT és ITT módfelett érdekes eszméket futtat a közpénz és hatalom egyik elnyomott kultúrpápája), nem elhanyagolható ez sem: Vidnyánszky Attila levelét megírta. A Színházi Kritikusok Céhének. Röviden: kenjék nyugodtan a hajukra a jelölésüket. A Nemzeti Színház igazgatója, akit köztudottan nem ideológiai alapon, egyáltalán nem politikai megfontolásokból, hanem pusztán szakmai nagysága alapján találtak megfelelőnek a Nemzeti Színház vezetésére – a fenti passzust is tartalmazó – levelében utasította vissza a Céh jelölését arra a díjra, amelyet a grémium nem mellesleg a nyolcvanas évek óta kioszt. És amelyre idén Alföldi Róbert (A salemi boszorkányok) és Alekszandar Popovszki (Borisz Davidovics síremléke) rendezései mellett Vidnyánszky Bánk bánját is érdemesnek találta a 24 kritikusból álló szakmai testület.

Vidnyánszky Attila, aki a legkülönfélébb kicsinyes gesztusok révén bizonygatja úton-útfélen, hogy mennyire tiszta szívből utálja a krtikusokat, gyakorlatilag megsértődött. Miután korábban azért sértődött meg, mert előfordult, hogy nem jelölték a műveit a legnagyobbak közé, most az a problémája, hogy jelölték. Tudom, hogy ez nem egy olyan mérvű kérdés, amire érdemes lenne szavakat pazarolni, de kénytelen vagyok, hiszen a nemzeti jobboldalon elindított kultúrcharnak ez is egy több mint sokatmondó kórtünete. Tegnap azt találtam állítani, hogy a jobboldali nemzeti kultúrát, akár Kósa Lajosból is levezethetnénk, ez ugyanúgy érvényes Vidnyánszky Attilára is, bár arra azért nem vetemednék, hogy ezt a két embert közös nevezőre hozzam.

Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója és Orbán Győző, a miniszterelnök testvére a Tehetség határok nélkül című gálán a Nemzeti Színházban (2016) Fotó: Kovács Tamás/MTI

A Nemzeti élére való kinevezése körüli és utáni megnyilatkozásaival, a kezdettől fogva világossá tett ars poeticájával, az intézmény korábbi igazgatójával kapcsolatos megjegyzéseivel, vagy akár a Kerényi Imre öblös buzizásához nyújtott asszisztenciájával a maga idején, egy másik felületen elég sokat foglalkoztam ahhoz, hogy világossá váljon számomra: ez van, amikor egy, a maga nemében tehetséges és sikeres rendező néhány pillanat alatt pártkatonává züllik. Amivel nem az a baj, hogy van ilyen, volt ilyen és mindig lesz ilyen, hanem az, hogy az ilyen ember mindenkit eltapos maga körül.

Mint ahogy jelen esetben is történik: a nagy Vidnyánszky Attila két sértődés között elfeledkezett ama egyszerű tényről, hogy nagy műve, a Bánk bán, a legjobb előadás kritikusdíjának egyik várományosa az ő kétségtelen munkáján kívül a produkció összes többi alkotójának teljesítményét is dicséri. Vagyis a méltatlanul elnyomott mártír szerepében tetszelgő nagyember, akinek annyi keserűséget és negatív tapasztalatot kellett megélnie csak azért, mert önszorgalomból kiszolgálja a regnáló politikai hatalmat (amelynek tehát ő lelkesen, dalolva a szekértolójává avanzsált; jelezném: nincsen ezzel semmi baj, csak tényként rögzítsük), a Bánk bán sikeréhez hozzájáruló színészeket, munkatársakat (a kellékesektől a világosítókig) mintegy nem létezőnek tekintve picsog, hogy neki nem kell a jelölés. Olyanoktól nem kell, mint a Színházi Kritikusok Céhe. Azoktól, a tudjukkiktől az elismerés pont olyan bántó, mint a nem elismerés. Ide hasadt a nagy Vidnyánszky Attila tudata.

Engem azért érdekelne, hogy pontosan miféle lelkület ez, miféle kulturális elköteleződés ez, milyen művészi hozzállás ez? Nincs valami ellentmondásos gusztustalanság ebben a siránkozásban? Mennyire lehet hitelesen undorodni egy szakmai testület politikai, ideológiai elfogultságtól, mennyire lehet egyáltalán szóba hozni ezeket a fogalmakat és erre hivatkozva visszautasítani egy jelölést (még nem díj, csak jelölés), amikor a rendező úr hitet tett egy konkrét politikai kurzus mellett? Vagy az a baj, hogy Alföldi Róbert darabja is a jelöltek között van? Vagy az a baj, hogy egy valóban klasszikus darabot a köztudottan liberális, romlott Színházi Kritikusok Céhe értékesnek tart? Ha ez a kultúrharc, márpedig ez az, akkor Vidnyánszky is kenje nyugodtan a hajára.

Érdemes volna belátni: ez a zsigeri mártírkodás sajnos nem viszi előbbre a nemzeti kultúra ügyét. Ettől az önellentmondásos, kicsinyes vinnyogástól nem lesznek többen a Nemzeti Színház előadásain, Vidnyánszky nem lesz nagyobb művész, és a jobboldal egy tapodtat sem lép előre a kultúra visszafoglalásáért zajló háborúban. Az a baj, hogy ameddig ez lesz a nemzeti jobboldal kulturális öndefiníciójának sarokköve, hogy egy elvhű rendszerszolgának hazafias kötelessége valamin és valaminek az ellenkezőjén is megsértődni (ha nem ismerik el, azért, ha elismerik, akkor meg azért), ameddig az a félreérthetetlen üzenet, hogy az osztályellenségnek kikiáltott emberektől még az elismerés is büdös, hogy mi azoktól semmit nem fogadunk el, és nem közösködünk velük, addig nem építkezés, hanem rombolás folyik.

Erről szól a Magyar Idők közepesen tehetségtelen szerzője által meghirdetett kultúrháború, erről szólnak azok a kultúrával kapcsolatos viták, amelyeket elnézve már néha az az érzésünk lehet, hogy L. Simon László a normalitás utolsó megmaradt bástyáinak egyike (pedig nem az!), erről szól ez az egész kétharmados ámokfutás, aminek oltárán most a kultúra ostroma folyik. Minden hatalommal a kezükben kilencedik éve azon siránkoznak, hogy még mindig el vannak nyomva, hogy őket bántják, hogy velük igazságtalan az élet, hogy változatlanul ők a meg nem értett zsenik, következésképpen azt is megtehetik, hogy undorodva köpjenek egyet, amikor az ellenség ismeri el egyikük-másikuk érdemeit, tehetségét.

Ennek ellenére soha nem fogom igazán megérteni ezeket a libsi mantráktól felforduló gyomorral hisztiző, a baloldal végtelen gőgjétől frusztrált kultúrembereket, és szánakozva szemlélem, hogy micsoda szánalmas kicsinyesség szorult még a tehetségesebbjébe is. A medve fűnyírójával pórul járt nyuszika eseténél talán semmi nem példázza jobban, mennyire nevetségesek ezek a meg nem értett kultúrharcosok, Vidnyánszky Attilával bezárólag. Bár semmi rosszat nem kívánok senkinek, a lelkem mélyén remélem, hogy a Bánk bán elnyeri azt a fránya díjat (nem azért, mert Vidnyánszky nem tart igényt rá, hanem mert a mű rengeteg ember munkáját dicséri rajta kívül) és majd egész életében amiatt kell szégyenkeznie, hogy a másik oldal elismerte a tehetségét.

Ha valóban ez a kificamodott, torz világszemlélet képezi a jobboldali kulturális identitásának sarokkövét, akkor remélem még további ezer évig lesz okuk méltatlankodni azon, hogy sehol nincsenek. Megérdemlik. Ellenben az, hogy Tusványoson Orbán egyértelműen kiállt a kultúrharc mellett (kulturális korszakba kell ágyazni a politikai rendszert – bármit is jelentsen ez), semmi jóval nem kecsegtet.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.