Augusztus 22,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Marching band

Szünet. Zenéljünk. Egy huszonhat éves felvétel most került föl a netre (legalábbis én eddig nem láttam, pedig kerestem), ezt látniuk, hallaniuk kell.

Minden idők legnagyobb, legjobb, leg leg leg – az így kezdődő mondatokon vagy mosolygok vagy bosszankodom, idegállapot kérdése. De tudok mondani valamit, ami így kezdődik és mégis nehéz vitatkozni vele. A Gramophone című londoni, klasszikus zenei folyóirat készített egy felmérést, 100 karmesternek küldték el a kérdőívet, azt kérték, jelöljék meg, ki volt szerintük minden idők három legnagyobb karmestere. Hans von Bülow-tól napjainkig lehetett válogatni első, második, harmadikat. Mind a száz kérdőív beérkezett a szerkesztőségbe. Mind a száz kérdőíven első helyen Carlos Kleiber neve szerepelt. Van kérdés?

Az alanti felvételen a Bécsi Filharmonikusok 1992-es Újévi Koncertjének hagyományos záró “ráadásszáma” van, Carlos Kleiber vezényel. Idősb Johann Strauss szerzeményét értelemszerűen mindenki elvezényelte már, aki valaha dirigálta ezt a koncertet. De így soha senki. Megpróbálom elmagyarázni, miért állítom ezt.

Radetzky-marsch. Azaz induló. Valószínűleg a legősibb zenei műfaj. A pyrrihche (magyar átírásban talán pürrikhe) nevű fegyvertáncról már Pindarosztól olvashatunk az időszámítás előtti hatodik században – valószínűleg krétai eredetű, de Spártában leggyakrabban alkalmazott zenei és mozgásforma, a ritmust a lándzsával vert pajzs adta, a dallamot a khitara (a gitár őse) és a különféle nádsípok (köztük a később szürinx-nek elnevezett pánsíp). A “tánc” elég poétikus meghatározása az elsősorban ugrálással végrehajtott körbevonulásnak, de arra jó, hogy az “induló” ősét fellelhessük benne. A különben nem túlságosan színes zsidó kultúrában is találunk utalást a görög fegyvertánchoz hasonló menetelésre, legtöbb formában megjelenő hangszerük a dob volt, de például a jom kipur  (engesztelés) végét jelző hét (egyéb források szerint kilenc) sófár hang egyben a dobokkal kísért ünnepi zene staccato szerű indítását is jelezte.

Isten ments, hogy itt történelemórát tartsak, de annyit még meg kell említenem – főképp az induló hangszeres részének érintése céljából -, hogy a jazztörténet “őskorában” is az úgynevezett “marching band“-ek járták New Orleans utcáit, instrumentumaikkal meghatározva az általuk születő jazz hangszereit. Ha valakit megkérdeznek, melyik ezek közül a legjellemzőbb, a leginkább nélkülözhetetlen, ami a jazz hangzásának lényegét adja, valószínűleg kevesen mondanák a bőgőt. Pedig az adja azt a fundamentumot, amire az összes többi támaszkodik, ami fölött el lehet kezdeni szvingelni, azaz lebegni, hintázni…

Na szóval, a bőgő akkor lett, amikor a marching bandek megálltak, és beköltöztek a kocsmákba, majd jóval később a koncerttermekbe, a bőgőt ugyanis nem lehetett vinni, csak annak a basszust adó megfelelőjét, a bombardont, más néven tubát, a XIX. század végétől meg már a szuzafont is. A mars alapja sem a dob, ahogyan mi közönséges halandók gondolnánk, hanem egy rézfúvó, ami basszust is ad, dallamot is, amihez lehet igazodni. Például a trombitának és a harsonának, az induló legújabbkori ugyancsak fontos hangszereinek.

Az induló lényege az a ritmus, ami meghatározza a tömegek mozgását, lépéseinek taktusát, azt pedig a legmesszebbre hangzó instrumentumok képesek adni: a dob és a rézfúvók. Mi legyen egy szimfonikus zenekarral, aminek a legnagyobb létszámú, leglényegesebb szekciója a vonóskar, azaz hegedűk, brácsák, csellók, bőgők? Ezzel a kérdéssel meg is érkeztünk 1992-be, Carlos Kleiber Radetzky marsch-előadásához.

Nem a pergődobbal kezd, mint mindenki más, hanem mindjárt a tuttival, azaz a teljes zenekarral. Azért teszi, mert ritmushangszernek használja nemcsak a fúvósokat, a vonósokat is. A hegedű mint ütőhangszer, méghozzá vonóval játszva, nem is pizzicato. Aztán majd figyeljék meg, mit tesz a hangsúlyokkal. A felvétel 30. másodpercétől füleljenek nagyon, mit hallanak. Annál is inkább kell a hallásukra hagyatkozniuk, mert a közvetítés vezetője, a különben kiváló, az egyik legjobb Brian Large teljesen érthetetlenül az egyenes fundamentumot fújó vadászkürtöket vágja be, és nem az egyedül Kleibernél domináns trombitákat. Aztán a 45. másodpercnél figyeljék a dallam helyett uralkodó harsonákat, amik voltaképpen a ritmust adják (tam-tam- tatatam). És így tovább.

A Bécsi Filharmonikusok igazi indulózenekarrá válik Carlos Kleiber keze alatt. Dehát milyen legyen? Indulót játszanak.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.