NEHAZUGGY

Marching band

Benedikty Béla | 2018. Július 27, Péntek | 16:00

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,627,337 forint, még hiányzik 372,663 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Szünet. Zenéljünk. Egy huszonhat éves felvétel most került föl a netre (legalábbis én eddig nem láttam, pedig kerestem), ezt látniuk, hallaniuk kell.

Minden idők legnagyobb, legjobb, leg leg leg – az így kezdődő mondatokon vagy mosolygok vagy bosszankodom, idegállapot kérdése. De tudok mondani valamit, ami így kezdődik és mégis nehéz vitatkozni vele. A Gramophone című londoni, klasszikus zenei folyóirat készített egy felmérést, 100 karmesternek küldték el a kérdőívet, azt kérték, jelöljék meg, ki volt szerintük minden idők három legnagyobb karmestere. Hans von Bülow-tól napjainkig lehetett válogatni első, második, harmadikat. Mind a száz kérdőív beérkezett a szerkesztőségbe. Mind a száz kérdőíven első helyen Carlos Kleiber neve szerepelt. Van kérdés?

Az alanti felvételen a Bécsi Filharmonikusok 1992-es Újévi Koncertjének hagyományos záró „ráadásszáma” van, Carlos Kleiber vezényel. Idősb Johann Strauss szerzeményét értelemszerűen mindenki elvezényelte már, aki valaha dirigálta ezt a koncertet. De így soha senki. Megpróbálom elmagyarázni, miért állítom ezt.

Radetzky-marsch. Azaz induló. Valószínűleg a legősibb zenei műfaj. A pyrrihche (magyar átírásban talán pürrikhe) nevű fegyvertáncról már Pindarosztól olvashatunk az időszámítás előtti hatodik században – valószínűleg krétai eredetű, de Spártában leggyakrabban alkalmazott zenei és mozgásforma, a ritmust a lándzsával vert pajzs adta, a dallamot a khitara (a gitár őse) és a különféle nádsípok (köztük a később szürinx-nek elnevezett pánsíp). A „tánc” elég poétikus meghatározása az elsősorban ugrálással végrehajtott körbevonulásnak, de arra jó, hogy az „induló” ősét fellelhessük benne. A különben nem túlságosan színes zsidó kultúrában is találunk utalást a görög fegyvertánchoz hasonló menetelésre, legtöbb formában megjelenő hangszerük a dob volt, de például a jom kipur (engesztelés) végét jelző hét (egyéb források szerint kilenc) sófár hang egyben a dobokkal kísért ünnepi zene staccato szerű indítását is jelezte.

Isten ments, hogy itt történelemórát tartsak, de annyit még meg kell említenem – főképp az induló hangszeres részének érintése céljából -, hogy a jazztörténet „őskorában” is az úgynevezett „marching band„-ek járták New Orleans utcáit, instrumentumaikkal meghatározva az általuk születő jazz hangszereit. Ha valakit megkérdeznek, melyik ezek közül a legjellemzőbb, a leginkább nélkülözhetetlen, ami a jazz hangzásának lényegét adja, valószínűleg kevesen mondanák a bőgőt. Pedig az adja azt a fundamentumot, amire az összes többi támaszkodik, ami fölött el lehet kezdeni szvingelni, azaz lebegni, hintázni…

Na szóval, a bőgő akkor lett, amikor a marching bandek megálltak, és beköltöztek a kocsmákba, majd jóval később a koncerttermekbe, a bőgőt ugyanis nem lehetett vinni, csak annak a basszust adó megfelelőjét, a bombardont, más néven tubát, a XIX. század végétől meg már a szuzafont is. A mars alapja sem a dob, ahogyan mi közönséges halandók gondolnánk, hanem egy rézfúvó, ami basszust is ad, dallamot is, amihez lehet igazodni. Például a trombitának és a harsonának, az induló legújabbkori ugyancsak fontos hangszereinek.

Az induló lényege az a ritmus, ami meghatározza a tömegek mozgását, lépéseinek taktusát, azt pedig a legmesszebbre hangzó instrumentumok képesek adni: a dob és a rézfúvók. Mi legyen egy szimfonikus zenekarral, aminek a legnagyobb létszámú, leglényegesebb szekciója a vonóskar, azaz hegedűk, brácsák, csellók, bőgők? Ezzel a kérdéssel meg is érkeztünk 1992-be, Carlos Kleiber Radetzky marsch-előadásához.

Nem a pergődobbal kezd, mint mindenki más, hanem mindjárt a tuttival, azaz a teljes zenekarral. Azért teszi, mert ritmushangszernek használja nemcsak a fúvósokat, a vonósokat is. A hegedű mint ütőhangszer, méghozzá vonóval játszva, nem is pizzicato. Aztán majd figyeljék meg, mit tesz a hangsúlyokkal. A felvétel 30. másodpercétől füleljenek nagyon, mit hallanak. Annál is inkább kell a hallásukra hagyatkozniuk, mert a közvetítés vezetője, a különben kiváló, az egyik legjobb Brian Large teljesen érthetetlenül az egyenes fundamentumot fújó vadászkürtöket vágja be, és nem az egyedül Kleibernél domináns trombitákat. Aztán a 45. másodpercnél figyeljék a dallam helyett uralkodó harsonákat, amik voltaképpen a ritmust adják (tam-tam- tatatam). És így tovább.

A Bécsi Filharmonikusok igazi indulózenekarrá válik Carlos Kleiber keze alatt. Dehát milyen legyen? Indulót játszanak.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!