NEHAZUGGY

Ne fogadják egyetértőleg a hiénák nyivákolását

Benedikty Béla | 2018. Július 26, Csütörtök | 18:00

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,627,337 forint, még hiányzik 372,663 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Hozzászóltak többen a Szepesiről írott megemlékezésemhez. Egyvalaki – hogyan is mondjam – futotta a magyarság szokásos formáját, vele nincs dolgom, „Gábor Johann” (érdekes és az én mércém szerint okos, értékes ember lehet) helyretette. De egy másik valaki megkérdezte, ki az a Galambos, akit a szokásos forma számon kért tőlem. Neki szívesen válaszolok, úgy is régen akarok már erről kicsit (nyilvánosan) töprengeni.

Azt hiszem, ez a név volna Szepesi háromperakárhányas fedőneve. Nem tudom, nem vagyok otthon a dologban. Mint ahogyan azt sem tudom, bebizonyosodott-e, hogy ő háromperakárhányas volt, vagy ez a fedőnév egy F.E. monogrammú másik rádiósé volt, akivel Szepesi sokszor beszélgetett a Pagodában (így neveztük a Rádió „társalgóját”, a stúdiókhoz vezető bejárat és a büfé elé az udvarba épített, üvegfalú pavilont.) Nem nagyon tetszett nekem, hogy ezt az ellenszenves alakot tünteti ki a társaságával, dehát nem volt a barátom (bár sokan azt hitték), bár akkor sem szóltam volna bele a magánügyeibe. Mondom, szerintem F.E. volt a beszervezett ügynök, de a fene tudja.

Inkább elmondok egy történetet. Az előző feleségemnek volt egy betege, akit a szó szoros értelmében a halálból hozott vissza és gyógyított meg. Az egészségesen elbocsátott ember azzal búcsúzott, hogy ő elvből nem ad paraszolvenciát (a feleségem erre azt mondta, hogy az jó, mert ő meg elvből nem fogad el), de kívánjon bármit, ami hatalmában áll, azt ő teljesíti. Elég sok időbe telt, amíg megtudtam, ki is voltaképpen ez az ember, mert a neve nem mondott semmit. A szürke eminenciás volt, mindenki felettese, élet és halál ura, az egyetlen, aki Kádárnak is adhatott utasítást.

Először 1970-ben kaptam útlevelet, hazajővén úgy kínzott a honvágy (nincs ebben túlzás, anyanyelvileg úgynevezett „ausländer” osztráknak születtem), hogy nagy nehezen rávettem a feleségemet, hívja fel a betegét (kapott egy szigorúan titkos, közvetlen telefonszámot), és mondja meg, hogy ki akarunk menni egy-két hétre Ausztriába. Két nappal később jött a telefon, hogy fáradjak be a Népköztársaság útja feneemlékszikhányba, ott adják ide az útlevelünket. Befáradtam. Egy hajdani palota hatalmas szobájában fogadott egy barisnya (azaz egy nem túlságosan rokonszenves asszony). Azt mondta, üljek le, és elkezdett kérdéseket föltenni. Amikor már nyilvánvaló volt, hová akar kilyukadni, felálltam. Mielőtt folytatná – mondtam lassan és halkan – hadd mondjak valamit. Velem annyit közöltek, itt megkapom az útlevelemet. Lehet, ennek, amit most teszek, az lesz a következménye, hogy legkésőbb holnap engem felakasztanak, de az is lehet, hogy legkésőbb holnap magának nem lesz állása. Úgyhogy háromig számolok, ha addig nem adja ide az okmányokat, elmegyek. Esetleg lelövethet, de akkor sem teszek mást. 1972-t írtunk. Benyúlt a fiókba, és sápadtan, pengeszájjal, szó nélkül ideadta az útleveleket.

Namármost. Nekem abban a pillanatban, amikor a fenti szöveget végigmondtam, egyetlen dolog járt a fejemben: 15 évvel azelőtt azzal bocsátottak el a Fő utcából, ha egyszer, csak egyszer megfeledkezem magamról, azonnal érvénybe lép a statáriális bíróság ítélete, és engem akkor tényleg felakasztanak. Amint látják, nem ez történt. De nekem akkor ez nem sokat számított. Nem voltak gyerekeim, nem volt senki, aki igazán fontos lett volna, és akkor úgy véltem, előbb-utóbb bűnhődnöm kell azért, amit korábban, nem egészen 14 évesen tettem (igazam lett, 28 éve bűnhődöm, látva ezt a szabadságnak gúnyolt nyomorúságot, 8 éve pedig a szó szoros értelmében a kínok kínját állom ki, ahányszor csak belegondolok abba, hová jutott ez a nép a csúti futballistával).

Még egyszer: be akartak szervezni, pedig azt hittem, én ettől életem végéig mentes leszek éppen a múltam miatt, hiszen akinek a beszervezés a dolga, annak kell a legjobban tudnia, mennyire reménytelen velem kezdeni. Hülye voltam, mint annyiszor addig és azóta is. Megtették. Nem számítottak rá, hogy nem fog sikerülni (arra sem, hogy nem a szokásos retorzió következik, mert van egy ember, aki az életét köszönheti a feleségemnek, és aki tényleg annyira hálás ezért, amennyire az ő fajtája nem szokott az lenni).

Azoknak az embereknek, akiket beszerveztek, nem a kilencvenvalahány százaléka undorodott attól, amit tennie kellett, hanem kivétel nélkül mindenki. Ezek között voltak kiváló emberek, már-már zsenik, és voltak ellenszenves, prepotens alakok, de olyan, aki jelentkezett volna, egy sem (azokkal a „hivatásosokkal” persze most nem foglalkozom, akik ebbe a csoportba nem tartoznak bele). Voltak olyanok, akik a mai kormánypárt prominensei, és akiktől a hányinger kerülget, akik összefogva huszonnyolc éve megakadályozzák a háromperesek névsorának nyilvánosságra kerülését. És akik nem nagyon tudnak olyat tenni, amit én ne tartanék gusztustalannak, de ebben az egyben lehet, hogy egyetértek velük. Rengeteg hiéna liheg a névsor körül. Akik gondoskodnának a nyilvános lincselésről. Miket beszélek, nem kellene arról gondoskodni, a sok hiénához hasonlóan gyáva és ostoba tömeg magától is elpusztítaná azokat, akik helyettük rettegték át a beszervezettség évtizedeit.

Elhiszem, hogy volt a beszervezettek között olyan, aki másoknak okozott szenvedést. De nem hiszem el, hogy a bosszúért lihegő nyavalyások közül bárki másképp tett volna. Valamit jó volna most egyszer felfogni, aztán attól kezdve észben tartani: abban a rendszerben semmi olyat nem tettek, amit máskor más rendszerekben ne tettek volna és ne tennének azóta is – ráadásul törvényesen. Ahhoz én nem vagyok eléggé képzett jogilag, hogy meg tudjam állapítani, a Radbruch-formula alapján is törvényes-e civilek besúgóvá kényszerítése, mint ahogyan azt sem tudom, amit velem tettek, az a korabeli paragrafusok szerint rendben volt-e, azt még kevésbé, hogy ma rendben lévőnek tekinthetjük-e. Egy diktatúra önvédelmi eszközei aligha állják ki a Nürnbergi törvények vagy az Emberi jogok próbáját, de mondom, nem értek hozzá.

Csak azt akarom mondani, ne fogadják egyetértőleg a hiénák nyivákolását, mert a képlet nem olyan egyszerű, mint amilyennek ők elképzelik. A háromperhármasságért nem a beszervezett besúgókat kell elítélni, még csak nem is azokat, akiknek az volt a dolguk, hogy beszervezzék őket. Hanem azokat, akik ezt lehetővé tették. Akik, illetve akik leszármazottai lehetővé teszik a csúti beteg helyrehozhatatlan rombolását a tárgyi világban, de mindenekelőtt a lelkekben.

Na valami ilyesmi az, amiért nem említettem a Galambos nevet. Ezt üzenem az egyik lihegő hiénának. Ez persze csak az én véleményem. Mielőtt elfelejtem: 1990-ig sejtettem, kik jelentettek rólam, azóta tudom is, megkaptam a megfelelő iratokat akkor, amikor közölték velem is a lehetőséget, írhatok új önéletrajzot. Nekem jó volt a régi is. Arról a három besúgóról, akik írtak rólam mindenféléket, tőlem senki nem fogja megtudni, kicsodák. Pedig élnek mind a hárman. Pedig az iratok küldője felszólított, álljak a nyilvánosság elé.

Állok. Azelőtt is álltam, azóta is állok a nyilvánosság elé mindenfélével. Ezzel biztosan nem fogok.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!