NEHAZUGGY

Még egy dicsőséges szabadságharcról

Benedikty Béla | 2018. Július 23, Hétfő | 11:58

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,652,771 forint, még hiányzik 347,229 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A magyar „politika” (úristen, ebben az országban már ezt a különben gusztustalan fogalmat jelölő szót is idézőjelbe kell tenni, mert még ezt a világtörténelmi trágyahalmot is csak alulról képes szemlélni), azaz a közéleti szereplőgárda egyik legjellemtelenebb (pedig nagy ám a verseny) figurája megemlékezett a Rákóczi-szabadságharcról. Ez az okos asszony, aki kártékonyságban és gerinctelenségben vetekszik az elempés butasággóccal azt találta tódítani, hogy ez volt a leghosszabb szabadságharc, ami a legnagyobb elismerést jelenti egy ilyen intellektus szájából. És tényleg az volt. A három közül az első. Majdnem nyolc évig tartott. A második már alig több, mint egy évig, a harmadik meg alig több, mint egy hétig.

Úgy vettem ki ennek az iszonyatosan ostoba nőnek a szavaiból, hogy éppen az időtartama miatt erre kell a legbüszkébbeknek lennünk. Ha a realitásérzék felől szemlélődünk, talán tényleg Rákóczi volt a legjobb, legalábbis Kossuthhoz és Nagy Imréhez viszonyítva. Ha nem a személyes bosszúvágy vezérli, és rászán egy délutánt, hogy elolvasson iratokat és meghallgasson olyan embereket, akik a közvetlen környezetében is elérhetők voltak, akkor persze eszébe nem jutott volna, hogy akár csak félig kiemelje a kardját a hüvelyéből. Akkor rögtön átlátta volna, mekkora esélye lehet egy világhatalommal szemben. Dehát legyünk belátók és végtelenül jóindulatúak, alapos elemzés híján tényleg lehetett bízni az osztrákoknak a spanyol örökösödési háborúban való vereségében. Bár – és ehhez alapos elemzés sem kellett – azon azért illett volna elmorfondírozni, mit jelent egy csatavesztés, mennyire gyengül meg ezáltal a Habsburg-birodalom, de mondom, a szándék megjelenésére van mentség. Azt már nehezen tudom elképzelni, hogyan bírt fellelkesülni az Esze Tamás 200, ócska flintával felfegyverzett talpasa látványától, és hogyan tudta elhessenteni magától a saját személyével kapcsolatos nem is olyan régi emléket, miképpen méltóztatott elfutni őhercegsége egészen Bécsig, kimosakodni a Thököly-féle kuruclázadásban való részvételének gyanújából.

Azt már nagyon nehéz megérteni, mit kezdett az 1699-es karlócai békével és annak előzményeivel, minek során a magyar nemesség egy emberként állt a Habsburgok oldalára – azt firtatom, viszonylag felelős felnőtt férfiember miből következtetett arra, hogy ez majd most másképp lesz. De még ez is rendben van. Eddig még elviszi az embert az indulata, ami egy közönséges polgárnál szinte természetes. De egy hercegtől, egy frissen megválasztott fejedelemtől már lehetetlen elfogadni az ostobaság határán bőven túlmenő félrenézést, midőn nem képes levonni a tanulságát az osztrák haderő elsöprő győzelmének. Pedig Höchstadt akkor sem volt messzebb, mint ma, néhány nap alatt részletes beszámolót hoztak a hírnökök a francia csapatok megsemmisüléséről, valamint arról, hogy a Nürnbergtől néhány kilométerrel északra fekvő település határában az osztrákok elég erős szövetségessel találkoztak, Savoyai Jenő és John Churchill vezetésével az angol és holland csapatok az osztrákok nélkül is jelentős haderőt jelentettek. A höchstädti csatában ilyenformán nemcsak a Habsburgok nyugati lekötöttsége múlt el, az egyetlen – Rákóczi által szövetségesnek vélt – francia sereg is odaveszett.

Azt tetszik kérdezni, ezek után mit képzelt Rákóczi, milyen esélyei vannak az ő szabadságharcának, a következő évek sorozatos vereségei miért nem gondolkoztatták el, hogy sürgősen abba kellene hagyni a szerencsétlen magyar paraszt vérének pazarlását? Ha élek még annyi ideig, hogy a készülő könyvemben eljussak a XVIII. századig, leírom azokat az eddig is ismert, ám elferdített tényeket, amiket a pro libertate folytatott, emberéletek tízezreit követelő, dicsőséges szabadságharcról tudni lehet. Addig – engedelmükkel – átirányítom ezeket a kérdéseket a hazafias böffentéseket egyre hangosabban hallató, mind kevésbé vonzó eszméket hirdető asszonysághoz, az országgyűlés volt elnökének címéhez abszolút méltó „politikushoz”.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!