Augusztus 19,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

EZERÉV


 A parasztok égessék fel a házaikat és termésüket, aztán bujdossanak el

A magyar történetírás némi büszkeséggel, az elismerés hangján szól az archeológia felfedezéséről: azért kerestek hiába római települést Székesfehérváron, mert az ottani bazilika építőköveiből helytelen következtetést vontak le – azok ugyanis nem egy Székesfehérvár területén korábban állott római város maradványai, hanem a viszonylag közeli Tácról (Gorsium), a nem olyan közeli Óbudáról (Aquincum) és Dunapenteléről (Intercisa) származtak. Hát nem nagyszerű? Micsoda leleményesség! Na?! Milyen a magyar? Hagyján. De István koporsója is egy római szarkofágból készült. Kis átalakítással. Itt-ott le kellett faragni belőle, feliratokat eltüntetni, aztán jó lesz az.

Nemrég említettem Diocletianus III. századi intézkedését, amivel próbálta megerősíteni Pannonia dominatus erődrendszerét, de utóda hamar rájött, hogy ennek nincs értelme, védhetetlen, fenntarthatatlan. Kiürítette Pannoniát. Ebből nem nehéz kiszámítani, hogy a fehérvári bazilika építéséhez felhasznált kövek 5-600 évesek voltak. Annál jobb, nem? Kiállták az idő próbáját, használhatók.

Az jutott eszembe, hogy 1945. után a magyarországi kastélyok nagy részét széthordták a környékbeli parasztok, építettek istállót, házat miegymást. Nem emlékszem konkrét cikkre, de el tudom képzelni, hogy a Szabad Népben megjelentek méltató írások a leleményes magyar népről. Igaz, ezek az épületek jórészt mindössze 100-200 évesek voltak, de már csak nem vályogból építették őket, jó lesz az. És valószínűleg nem is tudták, milyen szép hagyomány folytatói.

Ha nem volna világos, miről beszélek, egy kicsit még részletezem. Jön az építőmester, nem tudjuk, honnan, azt sem, ki az, csak azt tudjuk, valahonnan nyugatról kellett jönnie. Azt mondja, atyafiak, itt kell ásni, aztán ezt az árkot kibéleljük kövekkel és úgy megyünk fölfele az égig. Jó lesz? Jó lesz, de mink aztat nem úgy szokjuk, hanem csak falécekbű meg nemezbű, az van elég, követ aztat nem szokunk hozzá, az ott is macerás lett vón, ahonnét gyövünk meg itt is az. Márpedig az kell, szerezzenek. És akkor elindultak szerte a honban, amiről még akkor nem tudták, hogy el van foglalva, csak azt, itt most valami úri huncutság készül ezzel a kő miskulanciával, mindenesetre a világlátottabbja találkozott már mindenféle nyomorulttal, akik valami kövek között laknak, azt mondják, valami rómaiak hagyták itt azokat a házakat vagy minek híjják, na az kell ide, az a kő. Kizavarták az ott lakókat, szétszedték a várfalakat, szekérre velük, aztán lehet menni (Tác és az aquincumi romok elsősorban a „honfoglaló” magyar nomád nép pusztításának következményei, amíg ők rá nem törtek ezekre az építményekre, azok a kövek egész jól bírták, a mi pásztoraink rombolása nélkül minimum olyan állapotban volnának, mint a náluk jóval idősebb pulai aréna).

Ha már itt tartunk, hadd tegyek egy kis kitérőt, később úgy is szóba kerül. A tatárdúlásról meg a törökdúlásról, ami elpusztította a mi kultúránkat. Az ezeréves európait.

Mit is? És hogyan? És miért?

Nemzeti nagylétünkhöz hozzátartozik a nemzeti kultúra, ami volt is nekünk, csak a tatár meg a török elpusztította. Azaz természetesen megint valaki más a hibás, mi nem tehetünk róla. Ezt a végtelenül szabadságszerető és végtelenül vitéz népet időnként rabigába döntötték gaz idegenek, és akkor azok pusztítottak mindent, amit értek. A mi addig felhalmozott kincseinkből, a magyar szellem fantasztikus magyar alkotásaiból (néhányszáz évig nemcsak magyar építőművészről nem tudunk, még az építők – kőművesek, ácsok – is külföldről jöttek). Azt most hagyjuk, hogy egy végtelenül szabadságszerető és végtelenül vitéz népet miképpen lehet csak úgy leigázni, ez a nép miért nem képes tenni a leigázás ellen, legalább például a félig román, félig szerb Szibinyáni Janktól elleshette volna, mit szükséges összerakni például egy török sereg ellen, tényleg nem erről van szó, erről majd később. Inkább nézzük a nemzeti kincseinket. Amint már említém, a honnak az ő elfoglalásától számított, nagyjából száz év alatt nem készített kincseket a mi népünk. Ezen az egy, régen tudható, egzakt tudományok eredményeivel alátámasztott tényen én bizonyosan elgondolkoztam volna, mielőtt „kalandozásokról” kezdek összevissza beszélni. Mint ahogyan azon is, hogy a Taksonytól (egyéb források szerint Gézától) származó rendelkezés miért állította le a „kalandozásokat” és miért éppen 972. és 980. között. Ezekre a kérdésekre bizonyára vannak különféle magyarázatok, mondjuk annyira betegek voltak az állatok, de annyira, hogy már állatorvost kellett hívni hozzájuk, és az persze nem jött rögtön, és csak várták, csak várták azt az orvost száz évig, és persze amíg az ember várja az állatorvost, addig persze nem ér rá sem földet művelni, sem építeni, sem semmire nem ér rá. Meg ilyesmi. Mondom, magyarázat van számtalan, ezek között egyetlen egy, ami egyszerű is, ésszerű is, csak akkor nem lehet hülyeségeket beszélni, ha azt mondjuk, az időről időre összeállított seregek nem lopni jártak, hanem ezúttal célzottan keresték azt a földet, ahol le akartak telepedni, mert az nyilvánvaló volt, hogy itt, ahol megpihentek, nem maradhatnak, ez a kopár síkság még annál is védhetetlenebb és élhetetlenebb, mint az előző, ahol korábban időztek, pedig az is elég ijesztő volt (mi később Etelköznek neveztük el abban a hiszemben, hogy őseink is úgy hívták). És ezzel egyidőben azon is el lehetne gondolkodni, milyen létszámúak voltak azok a felderítők vagy keresők (de semmiképpen nem kalandozók), mert ha egyes források szerint lehettek 120 000-en, akkor esetleg azok az 5-10 000-es becslések sem abszolút pontosak, vegyük összehasonlítási alapnak azt a XXI. századi megnyilvánulást, miszerint a Kossuth téren több, mint egymillióan vannak.

Kicsit elkalandoztam.

Legkorábbi emlékeink közül hadd említsek néhányat. Tudunk például Feldebrőn egy altemplomról. Megmutatom:

 

Számos adat alapján a művészettörténet tudomány megállapította, hogy lévén ez a terület az Abák szállásbirtoka, az Aba Sámuel ugyancsak számos adat alapján ismert sári monostora Feldebrőn volt, erre utal egyebek között egy csontból faragott pásztorbot, valamint a templom tekintélyes mérete és minősége, azaz mindenképpen igényes építtetőre lehet következtetni – úgyszólván kétségtelen, a feldebrői templom Aba Sámuel temetkezési helye.

Aba Sámuel a történettudomány adata szerint 1044-ben halt meg, a templom tehát akkor már állt. Sajnos nem találtam róla korabeli fényképet, ami különben nem is baj, mert a fenti, napjainkban készült fotográfia igazolja, hogy az objektum jelenleg is megvan.

A bazilikáinkról nem sokat tudunk, csak az biztos, hogy sokszor átépítették őket. Mindenesetre a pécsi, a kalocsai, a gyulafehérvári megvan, ugyanez elmondható Pannonhalmáról és Tihanyról is. Az István-kor más templomairól és különféle építményeiről annyit lehet tudni, hogy túlnyomórészt fából, sőt paticsból épültek (a patics vesszőből font fal, két oldalát agyaggal, sárral tapasztják), ugyanez az építőanyag jellemző a várakra is (lásd a különböző, –földvár utótagú településeinket). A paticsra olyan falunevek utalnak, mint az Ágasegyháza vagy Sövényegyháza. Ha már itt tartunk, a vesszőt és sarat nem tartom igazán időtállónak és különösebben értékesnek sem, olyan nagyon nem csodálkozom, hogy a patics nem került szóba például a Szent Péter templom vagy például a new yorki felhőkarcolók tervezésekor.

Az István-kor emlékeiben a jelzett építőipari és egyéb okok miatt nem dúskálunk, erre majd még visszatérek, de nézhetünk kicsit későbbieket, legalább azt bizonyára tudhatjuk, mikor és hogyan semmisítették meg a csodálatos középkori magyar kultúra emlékeit a nemzeti nagylétünket ismétlődően elárasztó vad hordák.

Itt van például Nagybörzsöny temploma, az 1200-as évek legelején épült. Nem nagy, az én falusi házamba szépen beleférne, nem is különösebben szép, de a miénk. Itt van, megvan, ma is áll. Elkerülhette valahogyan a vad hordák figyelmét:

Sorolom a többit is: Deáki, Kallósd, Csaroda, Rábaszentmiklós, Kiszombor, Székelyudvarhely, Zalaháshágy, Őriszentpéter – sokkal több nincs, de ezeknek van két közös tulajdonságuk: mindegyik az 1200-as években épült, és mindegyik megvan.

Azért hadd mutassak még egy előkelőbbet is. A jáki templomot nyilván mindenki ismeri. A Pray-kódexbőltudjuk, hogy 1228-ban szentelték fel. Egy okleveles adat szerint viszont 1256-ban. Ennek egyszerű a magyarázata: megváltozott a terv, az 1228-as felszentelés egy akkor késznek vélt állapotot rögzített, nekünk arra jó, hogy ennek alapján már tudjuk, a lombard karzatos, bazilikális elrendezésről szóló vita eldőlt, eredetileg is egyszerre építették a felső templomot az alsóval. A terv „megváltozása” általában az építőmester személyének a megváltozását jelenti, ennek érdekes nyomai vannak a templomon.

Kerestem az egyetemista koromban készített fényképeimet (egy remek szovjet Zenit géppel fotóztam), de nem találtam egyet sem, valószínűleg nem csak egy válogatást adtam akkor a Műemlék Felügyelőség archívumának. Így csak egy olyan képet tudok mutatni, amin az apszis illesztése egyáltalán nem látszik ugyan, de másfajta és másképp rakott kövek így is kivehetők:

Ó, majd’ elfelejtettem, van itt valami, na ez aztán rom a javából, mégiscsak van valami abban a rombolásban? Ezt aztán mindenki ismeri, nyilván említik is, ahogy ideérnek az olvasásban: na és Zsámbék?

Igaz, a megfelelő időben készült, mire a tatárok jöttek, már állt.

Van egy rossz hírem. Miután a tatár elment, akkor is állt. Egy földrengés döntötte össze 1763-ban.

Azóta valahogy nem sikerült helyreállítani. Pedig nem tiltja semmilyen szabály.

Most ilyen:

A tatár ezt is meghagyta. A tatárnak ugyanis sem ideje, sem eszköze nem volt az ilyesfajta építmények lerombolására, azt nem tudom, ingere volt-e. A világtörténelem legnagyobb összefüggő birodalmát valószínűleg nem lehetett volna összehozni, ha a nagymongol kán súlyt helyez a rombolásra. Láttam olyan írást is, amelyik azt bizonygatja, milyen hatalmas hadigépezettel vonult a mongol sereg, hogy be tudják venni és le tudják rombolni az ellenség várait. Ez nagyon tetszett nekem, mert remek játék lehetett, az is le van írva, hogy tízezer kínai fogoly hadmérnök kísérte a tatárokat, tevék meg jakok vontatták például az ilyen ostromgépeket:

Egy ilyen, alig néhány tonnás holmit elszállítani 6-7000 kilométerre még ma is szép logisztikai feladat volna, ebből több százat (amennyihez a tízezer mérnök kell), a világ egyik csodája – ez valamiért nem maradt ránk. Tessék elképzelni a jórészt könnyűlovasságból álló mongol sereg száguldását (a sebesség és a hatalmas tömeg mindent elsöprő ereje volt a megállíthatatlan győzelemsorozat alapja), midőn ilyen masinákkal képzeli el a hódításait. A lovasok megérkeznek, letelepednek és várnak néhány hónapot, amíg megérkezik az egész hóbelevanc, mérnököstül, töltényestül, hogy félreállva a teljes személyzet végignézze, amint a lovasság megtámad egy szekérvárat. A hvárezmi birodalom egy-két városát kivéve (azok közül is inkább csak Herát citadellája számít nehezen bevehetőnek) az egész úton az ilyen tákolt szénaszállító kocsikból összetolt erődítések álltak a mongolok útjába. Tanulság: a mi műkedvelőink nemcsak a magyarok nagyszerűségéről tudnak tódítani, fantasztikusra lehet növeszteni a tatárokat is, hadd lássa a csodálkozó, elrémisztett kisdiák, mennyire nem volt esélyünk ilyen hatalmas arzenál ellen – na jó, erről majd akkor.

Ez itt néhány példa volt a mi kincseink gyér számának ugyancsak hamis magyarázatáról, a nagy, ezeréves magyar kultúra ugyancsak összehazudott lerombolásáról és felégetéséről. Egyszerűen szólva: azért nincsenek, illetve alig vannak kulturális emlékeink a régmúlt századokból, mert nem is voltak. Ami akkor elkészült, jórészt most is megvan, nincsenek egzakt dokumentumaink elpusztult, értékes kincsekről. Ennek a ténynek van egy viszonylag egyszerű magyarázata. A világ hódító hatalmai nem érdekeltek abban, hogy a meghódított területeken található javakat elpusztítsák. Nem azért mentek oda. Gondolhatja valaki ép ésszel, hogy egy idegen országot lerohanó hadsereg vezetője és annak hátországa annál értékesebbnek tart egy földet, minél kopaszabb pusztaság? Hogy a katonáit azért küldi oda, minél érintetlenebb, szűzebb területet szerezzenek, amin majd saját maguk, a saját munkaerejükkel jól fognak tudni igazán remekül működő gazdaságot virágoztatni? Legjobb, ha nemcsak megműveletlen, ember sincs rajta, se infrastruktúra, se munkaerő, majd mi azt mind előállítjuk? A magyar történelemírás primitív, vérszomjas gazembereknek festi le a törököket, akik idejöttek, elfoglalták a dús magyar földet, és mentek volna tovább is, de mi megállítottuk őket. Tessék mondani, miért volt egyre nehezebb tovább menniük? Mert mind kevésbé tudták ellátni a hadseregüket, mind nagyobb távolságra kellett visszamenniük az ellátmány összeszedéséért. Ha volt valami a korabeli Magyarországon, ami dicséretes, pozitív tevékenységként értékelhető, amiről alig egy-két történeti munka tesz említést, azt is csak egy-két mondatban, nem is értve a lényeget, az éppen az, hogy a magyar paraszt maga égette föl a fölösleget, maga pusztított el mindent maga körül, a töröknek nem maradt semmi. De nem a török pusztított. A török ugyanis nem azért járt hadakozni, a csatamezőn hagyni rengeteg halottat, hogy aztán mihamarabb elszegényedjen. Nem azért hódított, hogy majd elmondhassa, mennyi népet hajtott rabságba, hanem mert gazdagabb akart lenni, végtelenül gazdag ura egy világbirodalomnak. (A végvárak védelmi jelentőségéről és a támadási hatótávolságuk szerepéről az ország egészében majd akkor, ha odaérünk időben.)

Tetszik ismerni a mi legnagyobb, leghatalmasabb históriánk legóriásibb géniuszának utolsó intézkedését, mielőtt meglépett az államkincstár maradékával? A parasztok égessék fel a házaikat és termésüket, aztán bujdossanak el. Na ki volt ez? Talált, azé az ajándék hangszóró, aki Kossuth Lajos nevét mondta. Kutuzov (csak hogy egy ismert és haditechnikailag elismert példát is mondjak a világtörténelemből) felégette Moszkvát, mielőtt tovább menekült volna a francia hadak elől. Nem Napóleon égette föl Moszkváthanem Kutuzov.

Nincs évezredes magyar kultúra. Mint ahogyan nincs ezeréves államiság sem. Körülbelül hét és félezer éves tespedés van. Ezt csak azért mondom itt, még mindennek az elején, mert innen szép nyerni. Elkezdeni valamit, ami eddig nem, vagy alig volt. Vagy abbahagyni valamit, ami viszont valóban ezer éve nem szünetelt egy pillanatra sem: a hazudozást, tódítást, az önmagunk fényezését, a fájdalmasan mély kisebbrendűségi érzésből fakadó, öncsalásba menekülő hőzöngést.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.