December 12,  Szerda
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Magyarország új államformája: asztaldiktatúra

Hétszer módosították az alaptörvényt. Megérett a újabb díszkiadásra, lehetne árulni.  Segítettünk Matolcsynak is 43 millióért asztalt venni.

Leterítem az asztalomat. Féltem, óvom meg jól néz ki rajta a bordó kockás terítő. Az asztalom meggyfa, hozzá három szék. Miért három? Máig nem tudom. Három, és kész. Sok évvel ezelőtt a saját pénzemből vettem. Szép. Szeretem. Közös megegyezéssel a lányommal felügyeljük az asztalt. Rend a lelke mindennek. Ha már nem lehettem a szép emlékű Alaptörvény Asztalánál asztalfelügyelő… Ideje lenne megint árusítani díszkötésben az alaptörvényt, miután már hétszer módosították. Hogy lehetnek a kétharmadosok ilyen hanyagok, hogy nem figyelnek oda a sajátjukként megszavazott Magyarország Alaptörvénye jogforrásukra? Ez váltotta a Magyar Köztársaság Alkotmányát 2012-ben. Azóta se Magyar Köztársaság, se köztársaság nincs. Magyarország még  van.

Nehogy megvárják, amíg egy őrült barom berohan a polgármesteri hivatalba követelni a díszbe kötött kiadványt a külön asztalon. Jó volt ott felügyelni, ugye. Várni az érdeklődőket, segíteni nekik kitölteni a megrendelő lapot. Nehogy már előforduljon az a szégyen, hogy az álampolgárnak leessen az ála, mert ezen a hétköznapi álamvizsgán megbukik. Schmicc! Megcirógatni selyem törlővel az üveglapot: csillogjon, mint a magyar házipálinka-árus a sanghaji éjszakában. Igaz, annak idején a nettó 50 millió forintos asztalköltségkeretet a kutya sem beszélte meg velem, velünk. Pedig adtunk bele a közösből valamennyien.

Aztán itt van nekünk ez Matolcsy György, szőrősül-bőröstül, az MNB alapítványaival együtt. Hát nem asztal köllött neki is? Ha köllött, vettek: 150 ezer dollárért (43 millió forintért) a magyar származású építész, Breuer Marcell New York-i irodájának egykori berendezéséhez tartozó, maga által tervezett gránit tervezőasztalát. Persze, hogy sírna rajta az én kockás terítőm. Megjegyzem, igen csak mohó az úr: 40 millió forintért vásárolt szőnyegeket, 63 millió forintért szobrokat, 8,7 milliárd forintot költött műtárgyakra. Paloták, székházak, és az ő Teremtője tudja, mit még… No és magának – a fia umbuldálásával – 400 millióért egy villát. (villám nekem is van, több, de nem dicsekszem). Szórja a pénzünket, mint Sanyika a homokot a tavaszi szélben. Ez egy ilyen gigantomán fickó. Csak a luxus! Élvezi. Megteheti. Szabályszerűen nem kellett volna-e az államadósság csökkentésre vagy a devizahitelesek terheinek könnyítésére használni a pénzünket? Ne kérdezzek hülyeségeket, ugye.

Hová jutottunk az én szeretett meggyfa asztalomtól? Hová? Megmondom. Nagyjából azért mindenkinek van asztala. Sok-sok millió asztal. Ilyen is olyan is. Például:

Szegények asztala: letakarva lyukas seggű gatyával. Rajta száraz kenyér, egy-két szem krumpli, kinyitott pici gyermekkezek.

Nyugdíjasok asztala: rajta katonásan összerakott közüzemi számlák, pirula receptek. Sóhaj libbenti a terítőt.

Közmunkások asztala: rajta söprű, nyelén a „büszkék vagyunk a magyar emberek nagyszerű szellemi alkotásaira” idézettel.

Diákok asztala: miért nincs rajta semmi?

Egészségasztal: megvárom a végét, ha belehalok is.

Csókosok asztala: roskadozóban a milliárdos súlytól.

Papok asztala: azon táncolnak. Zene: Orbán Band.

Kormányasztal: (át)láthatatlan – készítette, Uri Geller. Firka a márványon: “Valljuk, hogy valódi népuralom csak ott van, ahol az állam szolgálja polgárait, ügyeiket méltányosan, visszaélés és részrehajlás nélkül intézi.”

Innen – a meggyfa asztal mellől – kéretik, tessék beleírni az alaptörvénybe az új államformát: Magyar Asztaldiktatúra. Nyolcadik módosítás.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.