VENDÉG

Cirkusz

Ide vagyok bezárva, évek óta, kis kerítés. Át tudnám ugrani, bármikor, megerőltetés nélkül… Mégsem megy. Talán már nem is akarom igazán, talán beletörődtem. De mibe? Nem érzem magam jól, nagyon nem. Vagy egyszerűen elhittem, hogy ennyit érek. Nem hittem volna, hogy így meg fogok változni néhány év alatt, hogy magamra sem ismerek. Nem csak én változtam meg. Mindannyian alkalmazkodunk, vagy túlélünk, sajnos. A bezártságnak, a félelemkeltésnek, a folyamatos alázásnak, a széthúzásnak ez lett következménye.

Olyan jó volt szabadon szárnyalni én még emlékszem, mikor fiatal voltam, azt hittem enyém a világ. Mindent elérhetek, amit akarok. Sokan segítettek a céljaim elérésében és én is segítettem másoknak. Sőt, tudtunk együtt egy cél érdekében dolgozni. Akkor hittük, hogy szabadok vagyunk, és együtt felépítjük a mi közös cirkuszunkat, amiben minden állatnak helye van! Meg azt is hittük akkor még, hogy minden állat egyenlő! De rég volt már! Nincsenek már célok, közös meg végképp nem! Pedig hogy tudtunk lelkesedni, meg örülni egymás sikerének! Őszintén szívből tapsoltunk, nem krumpliért! Ma már azt is tudjuk, nem vagyunk egyenlők, sőt vannak kiváltságosok néhányan, szolgálók, rabszolgák sokan, és feleslegesek egyre többen! Aztán a rossz döntések, vagy csak rosszkor voltunk rossz helyen. Vagy túl sokáig hittünk, mikor meg már nem, késő volt. Vagy a csillagok állása… Lehetne rosszabb is… Aztán jött a zuhanás, megfogtak, bezártak, és nem eresztenek.

Pedig nem így kezdtük. Jogtalanul, hontalanul a saját hazámban. „Én nem ilyennek képzeltem a rendet!” Kis kerítés, jelentéktelen semmi, át kellene ugrani, amíg át lehet… Míg át tudom… A többiek is így jártak, csak nem mindenkit zavar ez a történet, vagy csak már nem beszélnek róla. Talán nekik könnyebb is, nem kell gondolkodni, felelősséget vállalni, csak végrehajtani. Talán ennyi az igényszint. Vagy talán egyszerűen beletörődtek… A színvonal a béka fenek, alatt van. Évek óta nem készülünk új produkcióval. Minek? Nincsenek már versenytársak, nincs miért küzdeni, vagy elmenekültek, vagy eltemettük őket. Nekem meg úgyis fizetnek, meg adnak enni. Az egy méteres lécet bárki át tudja ugrani, levitték a határt, álomból felkeltve is. Többet meg nem érdemes megmutatni, ha túl jó vagy, először lehajtanak, aztán meg elüldöznek. Rutinból nyomjuk évek óta, de senki nem veszi észre a színvonal csökkenést, a zene és a fények sokat segítenek.

Árnyékcirkusz. Jumbó, az elefánt a példaképem volt. Legjobb tanítóm, ma már nem tanít, nem is beszél. Pedig rém intelligens. Hagyja, hogy ormányánál fogva vezessék. Mindent megtesz, azért a néhány kiló almáért. A harcias kedv már rég a múlté, már nem trombitálja a Miért, hagytuk, hogy így legyen? című nagysikerű, ám már rég lejárt lemezt, csapatokba verődve, őrjöngve a szakadó esőben. Ma már, mint egy pincsi kutya szalad a gazdi után ez a több tonnás állat. Örül, ha megsimogatják a buksiját, miután hasra feküdt a (vezé…, bocs) idomárnak a porondon. Persze be kellett törni, és le kellett szedálni, míg ezt először meg tudta tenni. Ma már reflexből megy, mindent meg lehet szokni, majdnem mindent. Megtanulta a nyelvüket is, mindannyian megtanultunk, az entellektüel nyelvüket. Nekik kellett volna a mienket, de nem képesek rá. Nekünk nem volt nehéz megtanulni a korlátozott nyelvi kódot… Lassan azt is megtanultuk, kinek, mit szabad mondani, aztán azt, hogy legjobb senkinek semmit se mondani. Az a biztos. De a legeslegjobb, ha nem találkozunk. Ja és a krokik. Ők is mivé lettek, a rasszista fajgyűlölők, ma már a tépőfogaikat is elhullajtották. Vegánok lettek, csak növényi eredetűeket, azt is mértékkel. Rég elevenen ették a hozzájuk hasonlókat, mára fekszenek egy pusziért, majd kis botozás után farkukat maguk alá húzva szaladnak a dobozba. Ott nem bántják a régi bántalmazókat. Fura lehet nekik is ez az érzés. Nem kár értük.

Át kellene azt a kerítést ugrani, nem értem mi tart vissza. A jövőkép, a börtön biztos nem. Vannak lassan élők, Dezső nem éget sok energiát, de fog is élni 200 évig. Kemény páncélja alá senkinek nincs joga benyúlni, könnyű neki. Nem foglalkozik semmivel, neki biztosítva van az egzisztenciája, miért is mozdulna bárkiért is. Bármi jöhet, neki senki és semmi nem árthat. Nem nehéz így megőrizni a gerincét, ha kemény páncél védi.

A papagájunk nagyon, nagyon tud alkalmazkodni. Mindig is benne volt ez a természetében. Azt mondja, amit kell. Nem gondolkodik, mert nincs mivel. Röpköd ide-oda, ahova viszi a szél. Ahol lehullik egy kis maradék, mindegy kitől. Szép színes tollait rebegteti, ott és annak, aki arra érdemes. Meg akiben hasznot lát.

A láma hölgy, legalább köpköd, folyamatosan és válogatás nélkül, nem szép dolog, de legalább szórakoztató, ha épp nem téged talál el.

A kaméleonra nagyon kell vigyázni, mindenhol ott van, és mindent lát a 360 fokban forgó szemeivel, de őt senki nem látja, ő az élő poloska. Itt-ott lecsap, hosszú ragadós nyelvével, amivel bárkit elér, és akkor vége, mindennek vége. Mindenkiről mindent tud és tovább is adja. Ő tud a legjobban alkalmazkodni, nem változott semmit. Ilyennek született. Neki most jött el az ideje.

No és a zebra, ártalmatlan együgyű jószág. Számára minden fekete, vagy fehér, ezek árnyalatait nem ismeri, nem képes felfogni. Nem gondolkodik sokat, de ő az, aki minden rábízott feladatot elvégez, bármi történjék is. Nem őrjöng, és nem lázad, nem boldog, de szomorú sem volt még soha. Létezik és neki ennyi bőven elég. Néha annyira elegem van már belőlük, hogy magammal sem állok szóba.

De van barátom is, a kis hiperaktív póni! Örökké rázza a sörényét és fut körbe-körbe, és nyihog folyton folyvást. Valaki vegye már észre! Semmilyen előírt szabályt nem tart, de minden bajbajutotton segít. Ezért nem bántják a többiek sem, akkor sem, mikor miatta kapnak. Ki tudja, mikor szorulnak ők is segítségre, mert előbb utóbb, itt mindenki bajba jut. De a háta mögött röhögnek. Ő már rég nincs a porondon, magasan veri a szintet, senki nem éri el, fényévekre van tőlünk, pont ezért nem is kell. Hagyják futni, amíg egyedül van, nem lesz vele baj. És egyedül van… Ő ápolja a szociális részre kirakottakat, a nyugdíjazott, beteg, vagy sérült állatokat. Kaját visz nekik. Ha kell, a sajátját. Sokan neki köszönhetik az életüket. Onnan már nincs kiút, aki odakerült az le van írva, aki le van írva, annak nincs helye az élők között. Az idomár tud róla, de elnézi, tudja, hogy azoknak ott már nincs veszteni valójuk. Ha végső elkeseredésükben utolsó erejükkel kitörnek, neki nem lesz ideje átugrani a kerítést.

Én meg játszom a majmot. Őszintén nekem sem volt nehéz megtanulni a szerepet. Röhögve könnyebb, ők röhögnek rajtam, én meg rajtuk. Csudajó! Egy baj van, mostanában már nem mindig tudok nevetni. Ilyenkor felmászok a fa tetejére és onnan figyelek, messziről. Onnan fentről, kívülről olyan vicces és primitív ez az egész. Mint egy igazi cirkusz, komolyan! Csak át kellene ugrani azt a kerítést, most olyan bátornak érzem magam. Kinyaltam az idomár pálinkás poharát. Mindig kiszoktam… Még nem vette észre. Ne mondjátok el neki! Ilyenkor annyira bátor vagyok, mint fiatal koromban, még a kerítés előtt…

Szóval az idomár, az nagyon rendes ember! Nemzetközileg elismert, azt mondja magáról. Mert megvéd minket a kerítéssel, sőt a mi kerítésünk végtelen, egész Európát megvédi a… valakiktől. Ezt a szót nem bírom megjegyezni, pedig oly sokat hallottam már. Én meg azt hittem eddig, hogy minket zárt be! De ez lényegtelen, a kerítésnek két oldala, bezárva, vagy kizárva lenni, nézőpont kérdése. Szóval végtelenül rendes ember, csak én valahogy nem tudom tisztelni. A tisztelet vagy jön belülről, vagy ki lehet kényszeríteni kívülről ideig-óráig. De annak súlyos következményei lesznek. Mindenkit érintő súlyos következményei.

Szegényke csúnyán elhízott… megdolgoztunk érte! De mit sem ér, Jumbó ha egyszer még magánál lesz, ha egyszer még feltámad, ha nem lesz leszedálva, egy másodperc alatt matricát csinál belőle. Nem lesz három dimenziós, de plakátra pont jó. Végre nekem is tetszene! Összeszedem magam és ugrani fogok, ennek itt nincs értelme. De még ülök egy kicsit a saját a fekáliám tetején. Mert nekem adtak enni. Nekem még adtak, mert még munkaképes vagyok és egészséges, vagyis nem tudok róla, hogy beteg lennék. De nem voltam orvosnál már rég. Pontosan tudják, hogy a munkaképeseknek enni kell adni, mert ha tele a pocak nem fog ugrálni. Szóval ettem, mert volt mit, mert én még húzom az igát, szolgálok, nem sokan vagyunk már kerítésen belül. Sajnos a tehetségesek már mind elhúztak, tisztelet azon kivételes tehetségeknek, akik kalandvágyból itthon maradtak. Inog a cirkusz porondja. Nekem is remeg a lábam mindig, mikor fel kell lépnem, bohóc orral, maszk mögött sírok.

Tudom, hogy mit csinálok, felelősségem teljes tudatában cselekszem! Nem lenne szabad! Rajtam is múlik, mikor dől ez össze, amíg itt vagyok nem fog! Amíg csinálom utolsó leheletemig, nem fog! Amíg szolgálok, nem fog! Ahhoz hogy ugrani tudjak, erőt kell merítenem. Meg kell mártóznom a saját mocskomban, hogy elég késztetést érezzek a meneküléshez. Talán nem vagyok még mindig elég mélyen. Legyek köpnek és lárvák másznak a testemen. Meg kellene mozdulni már! Vagy itt rohadok meg, és a férgek elevenen esznek meg! Akkor most futás, három, kettő, egy! És…!!! Megtorpanok, egy féreg pont a szemem közé néz, az orromon ül.

Á! Nem bírom, velem is baj van! „Disznók közt az ólban!” Nem tudom megtenni! Valami ideköt, valami visszaránt! Valami elveszett, valamit meg kell keresnem! Vagy valaki elveszett, aki én voltam, nélküle nem mehetek! Meg kell keresnem, ez a valaki, vagy valami ideköt! Aki nélkül nem én vagyok! Azt hiszem a lelkem veszett el az elmúlt években! Meg kell keresnem, bárhol van is! Ha a trágya alatt, akkor ott! Ma én kiganézok magam után, és ha nem lesz meg, kiganézok mások után is. Ha ott sem lesz, tovább megyek, és együtt ganézunk majd! Ma ganézok! Akkor is, ha azt mondták, nekem ez jó! Jó nekem a szarban! Nem jó! Másoknak sem jó! Ganézok, és ma szembe nézek magammal. Nem lesz könnyű, azt hiszem!

Csita

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább