NEHAZUGGY

A hatalom seggéből nem lehet lázadni. Vagy ha igen, abból közröhej lesz

Volt itt mostanság ez a kacagtatóan tragikus (vagy fordítva) kijelentése a drága miniszterelnök úrnak, ami úgy szólt – nem így szólt, de ez volt az értelme -, hogy ha már penetránsan, borzalmasan, katasztrófálisan és szégyenletesen szar a magyar foci, kapaszkodjunk fel a horvátok sikerére. Mert mégiscsak a barátaink (kivéve, amikor Torporzékolásügyi Péternek elgurulnak a gyógyszerei és elküldi őket melegebb éghajlatokra), pláne a szomszédaink, meg hát Magyarország mégiscsak és mindig is a Duna-menti futballkultúra része volt, (jó egészséget Mészáros Lölőnek és a magyar közpénzből épülő horvátországi fociakadémiájának) nem beszélve arról, hogy éppen ezért ez mégiscsak a mi kutyánk kölyke. Le van fosva, hogy egyébiránt meg sem közelítjük azt a szintet, amire a horvátok képesek.

Nem szeretném rágni a gittet és a gumicsontot, mert ez már megint a szereptévesztett, önkritikátlan dühöngésnek az a szintje, amire nincs mit lépni. Se a lóval, se a királynővel, se a sötét paraszttal. Ellenben ha már a kultúra szót ebben a kontextusban is sikerült előrángatni a sufniból, feltétlenül érdemes kitágítani a perspektívát. Kultúrharcolnak az elvtársak, és ez egy árnyalattal súlyosabb kérdés annál, mint hogy ha önerőből szar a focink, akkor tekintsük sajátunknak a másokét. Szóval előrángatták a NER-sifonérból Schmidt Mária egyik leglegebb fegyverhordozóját, a Békés Márton nevű ürgét, aki harcos kiáltvánnyal állt elő pontosan hete, amire aztán néhány nap múlva rátett egy lapáttal.

Már érintettük a kérdést, de foglaljuk össze újra, mit állít a költő:

• ki kell dobni az ásatag múltat képviselő, jórészt urbánus és liberális szerzőket a kukába;
• a vállaltan populista, jobboldali, nemzeti közegnek meg kell szabadulnia  az olyan sablonoktól, hogy például Esterházy a jó író, Jancsó a jó filmrendező;
• használni kell a korábban a baloldali-liberális oldal által gyarmatosított művelődési intézményeket (az MTA-t, az egyetemeket, színházakat, valamint a könyvkiadást, a zenei életet és a galériákat);
• a politikai kétharmadhoz igazítva kell végrehajtani a kulturális korszakváltást, amire nyolc év teljhatalom is kevésnek bizonyult;
• a kulturális sikerek új mércéit kell kijelölni, mégpedig a társadalom szélesebb köreit elérő népibb, plebejusabb értékek alapján,
• vagyis be kell lakni az új kulturális miliőt, ugyanis a látszat az, hogy az elmúlt évtizedekben az „urbánus” írók jutottak tovább, és nem a népiek, pedig ma konzervatívnak, népinek, nemzetinek lenni nem csak, hogy szexi és menő, de forradalmi is.

Ha csak annyit tudnánk erről a bizonyos Békés nevű emberről, hogy a történelemtudományok doktoraként, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatójaként foggal-körömmel és kilógó nyelvvel, bólogatva szolgálja Schmidt Terror Máriát és valósághajlító, történelemhamisító, múltgyalázó, kegyeletsértő ámokfutását (Dózsa-Pruck ügy), az is bőven elég lenne az elborzadáshoz.

Amit ez a nyolcadrangú NER-katona a szájával mond és a kezével leír végtelenül egyszerű és tökéletesen rímel (még ha a másik irányból is) a félművelt, elvetélt kocafocista futballkultúráról szóló eszmefuttatására. Önellentmondásos? Tudathasadásos? Perverz? Nem baj. A lényeg: ha szarok vagyunk, tehetségtelenek vagyunk, sikertelenek vagyunk, mondjuk azt, hogy éppen ez a menő. Az egyik az orbáni futballkultúrás halandzsa: kapaszkodjunk fel mások sikereire. A másik a Békés-féle stratégia: mondjuk azt, hogy amazok a sikereik dacára is megbuktak, eljárt felettük az idő; ha minden létező mérce szerint szánalmasan senkik vagyunk, semmilyen mérhető teljesítményt nem bírunk felmutatni, találjunk ki új mércéket saját magunk számára, és máris megváltozik minden. Figyeljék csak:

… saját mércét kell teremteni és érvényesíteni, a saját fejünk után menni. (…) a jobboldalé (konzervativizmus, kereszténydemokrácia, populizmus, polgári, nemzeti-keresztény felfogás) manapság az egyetlen számottevő gondolati erő. Világmagyarázatot adni csak a jobboldal képes ma, narratív előnyünk nekünk van. Mi vagyunk a jövő, rajtunk a világ szeme, ezért a felelősségünk igen nagy.

Miután nem érdemes, nem szabad és nem is kell külső mércék alapján lemérni a teljesítményünket, a szükséges vitákat egymás között kell lefolytatnunk – határozottan, őszintén, szeretettel és konstruktívan. Másnak nincs értelme. A világ változik, fordul a szél. Mai feladatunk nem kevesebb, mint a XXI. századi Magyarország felépítése.

Lefordítom: Békés Mártonnak, a legfőbb NER-ideológus szolgájának az volt a feladata, hogy terjesszen elő egy harci programot arról, hogy miként fogják megnyerni ezt a nyomorúságos, görcsös kultúrharcot, ami nem csupán értelmetlen és káros, de eddig feszt el is veszítették (csá, Fekete Gyuri, csá, Kerényi!). A csávó pedig a nagy igyekezetben összehordott egy lelombozóan szerencsétlen beismerő vallomást.

Igen, ez itt, kiegészítve a Jancsó és Esterházy kikukázására vonatkozó javaslataival egy böszme beismerő vallomása annak, hogy a vállaltan populista, nemzeti, polgári, istentudja még milyen jobboldal – a kivételeknek kijáró tisztelet mellett – nem csupán jegyezhetetlen/alig jegyezhető a kultúrában (már sokszor mondtam, hogy a hatalom seggéből nem lehet lázadni, mert abból közröhej lesz), de nem is érti, hogy a mércéket nem lehet politikailag előírni. Vagy vannak, vagy nincsenek. Nem lehet előírni pártállamilag, tervutasításos alapon, hogy milyen színházi előadásokat, filmeket kell csinálni, milyen könyveket kell írni, ahhoz, hogy a mű kellően plebejus legyen és szexi. Mint Schmidt Mária… szájában Orbán Viktor szent neve.

Békés a doktori fokozatával és bevallott populizmusával együtt egy ostoba, sötét tahó (van az a pénz), aki azt magyarázza, hogy a kultúrával valójában nincs semmi baj, csak az, hogy nem az övék. Holott persze annak is örülhetnének, hogy Esterházy, Jancsó, Spiró és a többi mélyen megvetett urbánus-liberális szörnyeteg a magyar kultúra része, pláne a világhírű magyar kultúráé. De mivel ez nem kifizetődő politikailag, így toporzékolni szükséges afölött, hogy Alföldit vagy Pintér Bélát kétharmadokon átívelően változatlanul többen szeretik, mint Vidnyánszkyt vagy Dörnert. Anélkül, hogy fegyvert szorítanának a halántékukhoz. Ez van. Ebben gyökerezik az összes nemzeti picsogás, a frusztráció és a tehetetlen düh. A nagyon gyéren jegyzett senkik lázadásnak csúfolt felháborodása azok ellen, akik velük ellentétben sikeresebbek, tehetségesebbek, elismertebbek, népszerűbbek. Akkor is, ha soha nem álltak be trágyát lapátolni az éppen aktuális kurzus végbelébe.

Ez egy betegség, egy fertőző, veszélyes betegség, ami óbégatás útján terjed: a butaság, suttyóság, műveletlenség szexi, a valódi tehetség, és az ebből adódó elismertség nem az. Pedig kurva egyszerű lenne a feladat: rá kéne mutatni már végre azokra a tömött sorokban, méltatlanul elnyomott nemzeti érzelmű zsenikre, akiket csak Esterházy öröksége és Jancsó életműve akadályoz meg abban, hogy a világhír a szárnyaira vegye őket. Kellene tolni némi komolyan vehető tartalmat a frázisok mögé, és máris nem kellene vezércikkekben beismerni, hogy a zsebre baszott kezű szotyolaköpködésnek, a halászlébe belemosott pofájú birkazabálásnak és a fehérvárihuszáros félműveltségnek változatlanul nagyobb mesterei ők, mint a kultúrának.

Pedig erről van szó. Aki nem érti, nem értékeli a kultúrát, vagy akinek Mándoki muzsikája jelenti a magaskultúrát, az nyilván politikai bunkósbotként használja. A NER ficsúrjai és dinoszauruszai meg jól megmondják, mely jól megbélyegzett irányzatokat kell kikukázni, és helyette melyeket kötelező nyomatni a hatalom nagyobb dicsőségére. Nem a kultúra nyelvét beszélők döntik el mindenféle felső utasítás nélkül, hogy mit kedvelnek, hanem majd a rezsim ráerőlteti a lehetőleg múltba révedő, szexi lábszagot a tisztelt közönségre. Majd előbb-utóbb csak megtanulja az ásatag urbánus-liberális fajtája, hogy ő megbukott és ma már nem menő Esterházyt olvasni, Alföldi darabokat nézegetni.

A rossz hír az, hogy sose fogja megtanulni. A fent említett okoknál fogva. Mert ahol a ballibantozás-zsidózás-buzizás-sorosozás-háttérhatalmazás és az orrhangon mártírkodás jelenti a tehetséget helyettesítő mércét, onnan a kultúra menekül. Erőszakkal sok mindent el lehet érni, bármit szét lehet verni, de építkezni és tehetséget kipréselni a legritkább esetben sem. Úgyhogy zárjuk rövidre az állampárt göcsörtös kultúrharcát. Egy komment irányította rá a figyelmemet arra, hogy miként foglalható össze ez az egész vergődés. Márai Sándor Föld, föld! című, az 1944 tavaszától 1948 őszéig eltelt évek emlékeire épülő kötetének alábbi részlete szerintem is mindent megmagyaráz:

Amit nem lehetett kézlegyintéssel elintézni: a félelem volt, a félelem a valóságtól: közeledett a háborús döntés. Amikor azt mondottam, vállalni kell a következményeket és szakítani kell a németekkel, a vendégek többsége bátortalanul, de helyeselt – nem így az atyafi, aki nácibarát volt, és most felhorkant. Borosan verte az asztalt, és elismételte a „kitartás” és „szövetségi hűség” vezércikkigéit.

Amikor ellentmondtam, meglepő válasszal felelt:

– Én nemzetiszocialista vagyok – kiáltotta. – Te – és reám mutatott – ezt nem értheted, mert tehetséges vagy. De én nem vagyok tehetséges, és ezért szükségem van a nemzetiszocializmusra.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!

Tovább