November 18,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Mitől is tetszik ilyen mértékig beszarva lenni?

Tanárokat keresnek. Sokat. Gondolkoztam, hogy esetleg visszamennék tanítani, nyugdíj kiegészítésnek egész jó lenne. Vajon mennyi ideig tűrne meg egy iskola?

Annak idején néhány hónapig tanítottam, nem is tudom pontosan, meddig, az igazgató azt tanácsolta, közös megegyezéssel távozzam, az mindkettőnknek jobb lesz. Ugyanott tanítottam, ahol érettségiztem, az ország akkor legjobb gimnáziumában (azóta is mindig az első három között van). Beszéltem erről már többször, nem untatok most senkit tanári kirándulásommal, de egy-két apróságot azért előkaparnék.

Az egyetem gyakorló gimnáziuma lévén hozzánk jártak gyakorlatra a tanárjelöltek, a TTK-ról is, a Bölcsészkarról is. Volt köztük néhány jó tanár, egy-két kiváló is. Halálos biztonsággal lehetett tudni, hogy ők sosem lesznek tanárok. Egy göndörhajú, vékonyarcú fiúra emlékszem, földrajz szakosként jött vizsgatanításra. Már megvolt a geológusi állása, elmondta, mennyi lesz a fizetése, mikor milyen ösztöndíjjal mehet melyik egyetemre, és amikor azt mondtuk neki, hogy tanár úr, elnevette magát: nem vagyok tanár, még kevésbé úr, egy vagyok közületek. Ő jutott eszembe, amikor engem először szólítottak így – tanár úrnak jelentem. Nem készültem ilyesmire, de akkor gondolkodás nélkül visszaküldtem a helyére a hetest, és kértem, soha többé ilyet ne tegyenek. Ne álljanak fel, amikor bejövök az osztályba, és ne jelentsenek, úgysem tudok mit kezdeni az adataikkal. Egy lány a kötelező tiszteletadást említette, nekik egy tanár azt mondta, azért kell vigyázzba állni. Elmeséltem a véleményemet a tiszteletről, annak értékéről, ha az kötelező, valamint megígértettem velük, amint egyszer velem kapcsolatban eszükbe jut az a szó, hogy tisztelet, szóljanak, azonnal kimegyek innen és soha többé nem jövök vissza. Érdekes, azonnal értették. Azt is, miért nem feleltetek, miért nem íratok dolgozatot és miért nem osztályozok, hogyan tudom mégis róluk egyenként, mennyit ér a tudásuk. Hogy miért ők fontosak nekem és nem a kollégáim meg az igazgatóság (egyszer be akart jönni óra közben az igazgató, finoman bár, de kiküldtem, mondtam, majd szünetben, én most nem érek rá, én most a gyerekeimmel vagyok).

Könnyen jöttem el onnan, operatőri munkám megvárt, amíg tanítottam, csak éjszakai felvételeket vállaltam, volt két műsorom a Rádióban, nem szorultam rá a tanári fizetésre (azaz mégsem könnyen jöttem el, mert a gyerekek sírtak, a lépcsőházban kicsit én is, de ez nem ide tartozik). Nem tudom, mit tettem volna, ha abból kell megélnem, hogy gimnáziumi tanár vagyok. Pontosabban azt tudom, én mit tettem volna, én mindig mindenütt minden ajtót bevágtam, ahol nem hagytak békén, mikor bizonyos voltam benne, hogy nekem van igazam – de nem vagyunk egyformák.

A geológus is könnyen ment el. De vannak sokan, akik nem tudnak máshová menni. Van, aki nem alkalmas másra, van, aki nem is akar más lenni.

Elítélhető-e, aki megalkuszik? Marad, mert azt hiszi, nem tehet mást. Mostanában (és máskor is) arról szól minden, hogy ez a kormány meg a régebbiek is, és bezzeg a finnek. Nem tudom, hogyan történt az iskolarendszer létrehozása a finneknél, de nem nagyon hiszek a felvilágosult abszolutizmusban, hogy ugyanis jött egy jó politikus bácsi (néni akkor még ott sem jöhetett volna), és azt mondta, egy életem, egy halálom, én most az iskolát megreformálom. Kellettek ahhoz a tanárok. Azok a tanárok, akik tisztában voltak a munkájuk értékével és fontosságával. Ami akkor és ott nem volt semmivel értékesebb és fontosabb, mint most és itt például. Úgy képzelem, hogy annak idején például Finnországban az összes tanár előállította a maga felelős képviseletét, akik azt mondták a politikusoknak, értsünk szót. Mi tanítottunk titeket, és a jövő nemzedékeit is mi fogjuk tanítani, azaz nélkülünk ti mozdulni sem tudtok. Egy-két napig talán, de hosszabb ideig bizonyosan nem. Úgyhogy két eset lehetséges: vagy előteremtitek a feltételeink megvalósításához szükséges eszközöket, vagy beszüntetjük a munkát. Mindannyian egyszerre. Nincs sztrájktörvény meg a mittudomén milyen szükséges minimum ellátás, semmi sincs. Természetesen tárgyalás sincs, mert kompromisszum sem lehetséges, minthogy nem vagytok az ügyben kompetensek, nincs tárgyalási alap. Igen vagy nem, kaptok huszonnégy órát, ez egy kicsit sok, de iskolás korotok óta tudjuk, nehéz felfogásúak vagytok.

Valami ilyesmi.

Az óvodától az egyetemig van az országban körülbelül 150-160 000 tanítással foglalkozó ember (a pedagógus szótól undorodom, a tanár nem vezető, semmilyen módon). Börtöncella körülbelül 16-18000, azok is tele, ha az összes tanárt le akarják csukni, előbb el kell engedni 16 000 bűnözőt, akkor lehet bezárni az oktatók 10 százalékát. Mitől is tetszik ilyen mértékig beszarva lenni?

Ja hogy nehéz, mert nem mindenki ért egyet. Mennyi az a nem mindenki?

Jó, seggnyaló minden szakmában van, ostoba és primitív is. Hányan lehetnek? Én nem tudom, tessék felmérni az állományt. Ugye nem nekem kell megmondanom, hogyan kell ezt csinálni?

Nagyon rossz azt hallani, hogy a politika megalázza a tanárokat. Erre egyet tudok mondani. Ha hagyják, megérdemlik.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.