NEHAZUGGY

Amikor az utolsó utcatábla is eltűnik, amin történelmi nagyság neve van

Benedikty Béla | 2018. Július 7, Szombat | 12:01

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Eltűnődtem azon, mi lehet a hatása a készülő könyvemnek. Pontosabban a benne szereplő tényeknek, adatoknak, dokumentumoknak – annak a történelemszemléletnek, ami nem teljesen idegen a magyar történetírástól, de valahogy sosem jutott el odáig, hogy a megfelelő körökben, a megfelelő szélességben elterjedjen, és ezáltal kifejthesse az elvárható hatást: a szembenézést a saját múltunkkal. Az Európához való viszonyunkkal. Annak tudomásul vételét, hogy a bálványaink többnyire a magyar nép sorsának megrontói voltak, hogy tanítani őket szükséges, de még fontosabb a megfelelő módon kezelni a tetteiket.

Ahogyan a franciák mindahányan pontosan tudják, ki volt például Robespierre, Danton vagy Saint-Just, de nem állítják őket példaképül az ifjúság elé, nem csinálnak belőlük hősöket, nem neveznek el róluk sem utcát, sem intézményt, mert – még egyszer – ismerik a tevékenységüket, és ennek megfelelően képesek elhelyezni az értékrendjükben. A franciáknak nincs szükségük hősökre. Szóval. Mi van, ha bebizonyosodik, hogy a magyar történelem nagy legendái több kárt csináltak, mint amennyi hasznot hajtottak? Ha nyilvánvalóvá válik, hogy az a relatív mélypont, ahol ebben a pillanatban tartózkodunk, ezer év folyamatos csalásainak és hazugságainak a következménye. Ha minden kétség eltűnik, tiszta lapot kell nyitnunk, törölni kell táblákat, ki kell bővíteni a szoborparkot, mert még mindig sokkal több a kártékony alakokról faragott emlékmű, mint azoké, akik megérdemlik a jóemlékezetet – ha rá kell jönnünk, el kellene kezdenünk alakítani, valóságossá formálni a sorsunkat és a történelmünket, hogy ezentúl annak ne elszenvedői, hanem szorgos alkotói legyünk. Szóval akkor mi lesz? Ha ezer évig így volt, legyen így tovább is?

Még egyszer: én nem teszek semmi mást, csak leírom a tényeket és levonom a belőlük adódó, megkerülhetetlen következtetéseket. Felkínálom az esélyt az öntisztulás elindítására. Nem azt mondom, hogy soha többé nem lesznek olyan alakok Magyarországon, mint ez a mostani világ szégyene, a dudva tenyészik, a gaz kiirthatatlan. Csak azt mondom, soha többé nem kerülhet ez az ország olyan helyzetbe, amilyenben most van. A jelenleg regnáló trógerhez hasonlók soha többé nem találnak néhány tucatnál több alázatos jobbágyot, a szüntelen hadiállapot fenntartásához szítandó, fenekedő gyűlölet nem okozhat többé vértolulást, mert mindenki tudja, hogy ezzel mérgezte a népet István is, Kossuth is, a csepeli túlsúlyos birkózó fejhúshoz hasonló rémületes emlősök csak a mi „történelmi nagyságaink” által rohasztott televényen teremnek, a hőstelenített, idoltalanított, valódi hazává lett országban soha többé. Szóval? Mekkora esély van erre?

„Hogy az angol alkotmány mit mond, jelentéktelen azzal a ténnyel szemben, hogy az alkalmazását előkelő családok szűk köre uralja.”… „És ami a modern sajtót illeti: az álmodozót kielégítheti, ha a sajtó alkotmányosan „szabad”, a szakember azonban aziránt fog érdeklődni, hogy ki rendelkezik felette.” Ezeket a mondatokat pontosan száz évvel ezelőtt nyomtatták ki. Egy Oswald Spengler nevű írta, aki közel volt ahhoz, hogy zseninek tartsuk. Szóval?

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!