Szeptember 20,  Csütörtök
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Ezen a szinten egyszer csak nincs tovább, mert nincs hová menekülni

Még nem akartam szólni. Csak mert nem akarok senkit riogatni, de egyrészt már késő, másrészt talán még lehet valamit tenni. Elmesélek egy helyzetet. Valamikor érintettem a történetet, de akkor más okból, bizonyosan nem ilyen élesen, mint ahogyan most vagyok kénytelen felidézni.

Bölcsészkar, harmadév, világirodalom. Rendesen XIX. század, szemináriumon is azzal illenék foglalkozni. A szemináriumot Pándi Pál vezette, igazi nevén Kardos Pál, Kardos László professzor örökbe fogadott fia. Vonalas kommunista hírében állt, én ezt nem vettem észre, ha valami feltűnő volt rajta, az a fölényes és lazán, humorral előadott tudás, és a hallgatók emberszámba vétele. Utóbbit akkor csak az igazán nagyok merték megengedni maguknak. Az utolsó előtti foglalkozáson azt mondta, megjelent egy könyv magyarul, nem nagy példányszámban, de lehet még kapni, a híre mérsékelten terjed, nem nagyon szeretjük. Írtak róla egy-két kritikát. Ha van kedvünk, olvassuk el, nem éppen a tanrendbe illeszkedik, kortárs regény, egy negyvenvalahány éves angol tanárember írta. A következő, a szemesztert befejező szemináriumon azzal foglalkoznánk, ha mi is úgy gondoljuk. Mi is úgy gondoltuk.

William Golding, A legyek ura. Azt írta róla a magyar hivatalosság, hogy antifasiszta mű. 1963-ban ezzel a varázsszóval már lehetett olyan könyveket megjelentetni, amiről ezt írták, az volt az első enyhülés első éve. A legyek ura persze nem antifasiszta mű, én rögtön, abban az évben megvettem (akkor még volt pénzem könyvre), attól tartván, hogy bezúzatják. Jelentéktelen, vacak kis külső, könyvtáram egyik dísze, 11 000 példányban adták ki, ez a szám körülbelül egy mai 4-500 példánynak felel meg. A szemináriumon először a kisztagok kezdtek beszélni, egymás szájából véve ki az “antifasiszta” szót. Sokáig hallgattam, aztán megszólaltam, csak arra emlékszem, hogy ezt majdnem suttogva tettem, és valami olyasmivel indítottam, hogy a kurva szentségit. Aztán már ordítoztunk is egymással, mert a kisztagok nem annyira meggyőződéses ifjúkommunisták voltak, mint inkább gyávák, mint később kiderült, elsősorban Pánditól, a hírétől féltek. De amiket mondtak, azoknak volt alapja, azt még meg is csavarták, időnként élveztük is az érvek ütközését. Aztán győzött az értelem, az antifasiszta hívők beadták a derekukat. Művészettörténetre akkor még nem lehetett bejutni másképp, csak jóval az átlagosan okos ember szintje fölött (mindannyiunknak az volt a második szakja). Igazán akkor nyugodott meg mindenki – engem is beleértve -, amikor gyakorlati jegy gyanánt mindannyian jelest kaptunk. Pándi nagy pozőr volt, rendesen elő is adta a dolgot, hangsúlyozván, hogy az aznapi teljesítményünket díjazza ezzel a jelessel.

Miniszterelnökünk és az ő seggnyalói nem vitaképesek. Ezek valamennyien iszonyatosan buta alakok, a legegyszerűbb fogalmak megértése is meghaladja a képességeiket. Ezeknek hiába mondanám, hogy a kurva szentségit, magyarnak lenni nem kiválóságot jelent, magyarnak lenni nem érdem, ami a más nemzetek lakói fölé emeli hazánk fiait és leányait. És azt is hiába mondanám, hogy ugyanez vagy legalábbis hasonló a helyzet a kereszténységgel. Nem akarnának meggyőzni arról, hogy nincs igazam. Nem azért, mert tudják, hogy ekkora marhaságokat csak rémületesen ostoba ember beszél, hanem ezeket a bornírt förtelmeket alapigazságnak tartják, amiről nemhogy vitatkozni nem lehet, kérdezni sem. Sok hasonló szellemi képességű lénnyel volt dolgom gyerek- és ifjúkoromban, mint amilyen a csúti tróger, pontosan tudom, mi történik, ha az ilyennek ellentmondanak, ha meg akarnak értetni vele valamit, ami ellenkezik a mélysötét fejében folyamatosan bugyogó mocsárbűzzel. Nem vitatkozni lehetetlen, veszekedni is. Pofázóóó baszod, amíg be nem verem. És már közeledik is. Ha még egyszer megnyikkan, aki állítani mert valamit korábban, ami ellenkezik a másiknak a világról alkotott képével, akkor telibe kapja. Egyszerűen fölösleges belekezdeni is. Namármost. Ezt tudta az ember, ha szembe jött valaki a Lujza utcában, vagy összetalálkoztunk a Teleki téren. Ott vérmérséklet és fizikum kérdése volt, mond-e valaki olyat, aminek némi értelme van, és amitől éppen ezért a csúti beteghez hasonló szellemi szinten élő szénlehordó megsértődik. Én éppen mondhattam volna, sok verés és megalázás után akkorára nőttem, hogy ők féltek tőlem, nem én tőlük, de inkább nem mondtam semmit, ami fölhergelhette volna a másikat. Megtehettem, ott a nyolcadik kerületben semmi nem múlt a fogalmak tisztázásán.

Tetszik már sejteni, miről van szó? Ezen a szinten egyszer csak nincs tovább, mert nincs hová menekülnie a széthízott gazembernek, marad a pusztítás, az egyetlen módja a felelősségre vonás ideiglenes elkerülésének. Minden háború úgy kezdődik, hogy az egyik oldalon elfogynak az érvek. Itt nincsenek, soha nem is voltak, innen a következő lépés a háború kirobbantása.  A kérdés csak az, sikerül-e elszigetelni a mi világszép miniszterelnökünket a többi, vele egy követ fújó baromtól vagy nem. Attól tartok, a sok ostoba európai teszetosza ezt nem tudja. Attól tartok, még mindig azt hiszik, amit Chamberlain hitt a múlt század harmincas éveinek a végén, hogy odamegy és majd megszelídíti a vadállatot (Hitlert). Ez itt nagyságrendekkel van az alatt. Most még. De már régen nem szelídíthető.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.