Szeptember 23,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Mintha jó taktika lenne nem szólni az elmebetegre, hogy tegye le a lángszórót, mert baj lesz

Eljött ez a perc is, amikor a tudomány kapuját rúgja be páros lábbal a diktatúra. Majd Palkovics mester eldönti, milyen kutatásra mennyi pénz jut és nyilván azt is eldönti, hogy a pénzért mi a teendő. Ő sem a maga esze szerint dönt, megmondja neki a főnök. Sokan vigyorogtunk, amikor a szomszédban Elena asszony a négy elvégzett osztállyal a háta mögött a Román Akadémia elnöke lett és díszdoktor egy csomó egyetemen a polimerkutatásban elért eredményei okán? Akkor hát most is lehet majd vigyorogni.

Háborgott valaki – mondjuk a tudományos élet nagyságai – amikor Orbán felszámolta az önkormányzatiságot? Amikor elvették az oktatás szabadságát? Amikor elvették az önkormányzatoktól az iskolákat, miközben az önkormányzatoktól meg elvették az iskolák fenntartására szánt pénzt? És akkor, amikor az egyetemek autonómiája megszűnt? Amikor a kórházakat bedarálták? Amikor a tűzoltóktól a kéményseprőkig mindenkit besöpörtek a közösbe? Amikor sorra elfoglalták a piaci szegmenseket a trafikoktól a szerencsejátékokon át az idegenforgalomig? Amikor felszámolták a sajtót? Amikor szétdobták maguk között a földeket, megfosztva családok tízezreit a megélhetéstől? Amikor elkezdték felvásárolni a kastélyokat és kúriákat, majd közpénzből felújítani? Soroljam tovább? Mert van még ezer olyan pillanat, amikor fel lehetett volna hördülni, amikor a tudomány és a művészetek krémje kiállhatott volna a társadalmi nagyszínpadra és beleordíthatta volna az emberek arcába, hogy baj van, nagy baj van és mindenkihez el fog érni a kalapácsos-zsákos ember. A kisnyugdíjashoz is és a Tudományos Akadémia elnökéhez is.

Semmi érdekes nincs itt kérem, most ért oda a csúnya bácsi a zsákkal. Emlékszik még valaki arra a pillanatra, amikor a tudományos élet szereplői levélben fordultak Lovász Lászlóhoz, a Magyar Tudományos Akadémia elnökéhez?

– Huszonnyolc kutató – köztük Csányi Vilmos, Falus András és Solymosi Frigyes – nyílt levélben kéri öntől, hogy az MTA vezetése mielőbb tárgyaljon az utóbbi években szerintük végbement antidemokratikus folyamatokról. Károsnak tartják az alkotmány bizonyos módosításait, amelyek csökkentik a fékek és ellensúlyok szerepét, illetve a sajtószabadságot is veszélyben érzik. Azt kérik öntől, kötelezze el magát amellett, hogy ezekről a kérdésekről tudományos feltárómunkát és vitasorozatot kezdeményez. Mi a válasza?

– Ismerem a levélírók aggodalmait, de erről közösen kell gondolkozni és tárgyalni. Ígérem, tanulmányozom a levélben foglaltakat. Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy az Akadémia nem egy politikai szervezet, az MTA egyetlen vezetőjét sem politikai platform alapján választották. A tagság véleménye politikai kérdésekben megosztott, de én sem a bal-, sem a jobboldalt nem képviselem, én a tudomány, az oktatás, a kultúra ügyeinek képviseletére vállalkoztam. Véleményem szerint az MTA-nak ilyen kérdésekkel kell foglalkoznia, és nem politikával. (Magyar Idők)

Nem volt ez olyan nagyon régen, másfél éve jelentette ki az elnök úr, hogy az MTA nem foglalkozik politikával, mert ők tudósok. Itt egy cikkünk 2016. októberéből:

Morális kötelessége minden írástudónak minden eszközzel küzdeni e fékevesztett rezsim ellen

Azóta eltelt közel 20 hónap és most itt tartunk:

De mindenki nyugodjon meg, ez még távolról sem a vége! Senki nem fogja megúszni. Az sem, aki összeszorított seggel él évek óta és lehajtott fejjel úgy tesz, mintha jó taktika lenne nem szólni az elmebetegre, hogy tegye le a lángszórót, mert baj lesz. Az sem, aki úgy gondolja, hogy csúnya dolog kritikával illetni azt a vezető beosztású akárkit, aki nem áll ki a társadalom elemi érdekei mellett, mert a saját posztját védi. Az sem, aki azt gondolja, az oktatás, az egészségügy, a művészetek, a tudomány kérdései nem politikai ügyek és a rohadék média kreál csak belőle politikát.

Hát nem. Ezek mind-mind politikai ügyek. A társadalmi felelősség nem megkerülhető. Senki felelőssége sem megkerülhető. Erre emlékszik még valaki?

Minden írástudó, minden politológus, értelmiségi, elemző, fasz tudja ki – takarodjon lefelé az elefántcsont toronyból

Aki úgy gondolja, hogy ő még megúszta és ez így is marad, azt szeretném elkeseríteni. Nem fogja megúszni. Senki. Azok, akiknek lehetőségük lett volna, de morális kötelességük is lett volna hallatni a hangjukat, lapítottak. Most is lapítanak. Néhány nagyon kivételes ember kivételével kussolnak és abban bíznak, hogy a mindent felzabáló diktatúra őket nem veszi észre. De, észre fogja venni és fel fogja zabálni. Még akkor is, ha történetesen tövig lógó nyelvvel a diktatúra kiépülését szolgálják. Mert az ilyen rendszerek mindig önmaguk ellen fordulnak. Amikor már nem lesz egyetlen lerabolható terület, egyetlen független intézmény, sem ember, egyetlen szabadon megszólaló újságíró sem, akkor jön a belső ellenség. Akkor jön az, hogy ki nem tapsolt elég lelkesen, ki nem ordította elég hangosan, hogy éljen a vezér, ki nem zokogott elég bő könnyel, amikor a főnök kutyája elpusztult?

Így megy ez, bizony. Évek óta látja mindenki, hogy mi történik ebben az országban. Kimondani mégis nagyon kevesen merik, akarják, hogy ez egy kibaszott diktatúra. Pedig minden gyógyulási folyamatnak az az első lépése, hogy kimondjuk a nyilvánvalót. De nem, mert az olyan csúnya dolog és mert ne koptassuk el a kifejezést, mert mit fogunk mondani akkor, ha tényleg jön a diktatúra és mert nem az a dolgunk, hogy politizáljunk, mert mi tudósok vagyunk, vagy orvosok, ápolónők, pedagógusok, harangöntők, tűzoltók, jogászok, művészek, szakácsok.

Fenéket. Mi hülyék vagyunk és gyávák. Ez meg itt egy rohadt diktatúra.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.