NEHAZUGGY

Ki lesz az, aki az első sorban áll a barikádon és védi a mundér régen nem létező becsületét? Bizony, a doktor úr

Forgács Erzsébet | 2018. Június 13, Szerda | 18:01

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,544,300 forint, még hiányzik 455,700 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Beszéljünk egy kicsit a felelősségvállalásról. Vagy inkább annak hiányáról és arról, mi magunk, egyszerű polgárok, betegek, szülők, munkavállalók mennyiben segítjük annak a nagyon hibás gondolkodásnak a berögzülését, hogy egy vezetőnek kizárólag jogai vannak, felelőssége nincs.

Tegnap írtam egy cikket Zacher Gábor – szerintem elfogadhatatlan – kijelentéseiről, mert úgy gondolom, hogy nem jó irány a – bocsánat – szar elkenése a problémák okainak feltárása, azok orvoslása és a felelősség felvállalása helyett. Erre a cikkre reagált egy olvasó és tartom annyira fontosnak ezt a hozzászólást, valamint azt a gondolkodásmódot, amit a Szalonna működése kezdete óta napi szinten bírál, hogy körbejárjam a kérdést. Íme, a komment Ildikótól:

Szerintem két dolgot tehet: 1- azt mondja, amit megengednek neki a főnökei 2 – szembefordul a kenyéradójával és elmondja mennyi hiányossággal kell megküzdeniük. Ne feledjük, hogy katonatisztek dolgoznak abban a kórházban. Egyébként az egyik legjobb kórházunk, de a bajok, gondok, orvos és nővér hiány, felszerelések hiánya ezt a kórházat is elérték. Itt tenni csak az emberek tudnak kemény összefogással és kitartással. Azzal, hogy most egy embert a sárba döngölünk még nem lesz jobb a helyzet. Ha jól belegondolunk azonnal láthatjuk, hogy nem Gábor az, aki megválthatja ezt a hiányos rendszert. A bajok nem ott kezdődnek és nem is az a végük.

Értem ezt a gondolatmenetet, de elfogadni nem tudom. Éppen erről szólt a tegnapi (és még legalább ezer, ezt megelőző) cikkünk is, hogy ez így nincs rendben. Rossz a megközelítés. Igenis, kellenek elvárások, kell számonkérés. Katonatisztek? Parancsra tették? Ez már sokszor bebizonyosodott, hogy hosszú távon nem mentség mindenre. Bajok vannak a kórházakban? És nekünk, embereknek kell keményen összefogni, hogy ez ne így legyen?

Én nem tudom, hány orvos vonult a fekete ruhás nővérrel. Én nem láttam egyet sem, de ez bizonyára az én hibám. Biztosan én bambultam el, ezért nem láttam, nem hallottam, hogy az orvosszakma is felemelte volna a szavát. Akik igen – orvosok a hálapénz ellen például – azok is elhallgattak, a peremre szorultak. Tökéletesen működik a rendszer. Senki nem vállalja a felelősséget. Semmiért. A miniszterelnöktől kezdve a legelesettebb helyzetben lévőkig és akik a kettő között vannak, azok sem. Aki igen, azt pedig közös erővel eltapossák.

Fogjunk össze mi, volt, jelenlegi és jövőbeni betegek, csak úgy tudunk változtatni az egészségügy áldatlan állapotán! Jó, összefogunk. Ki lesz az, aki az első sorban áll a barikádon és védi a mundér régen nem létező becsületét? Bizony, a doktor úr. Zacher Gábort senki nem döngöli a földbe. Ő most egy jelenséget képvisel, egy nagyon káros jelenséget. Senkinek nem vele van baja aki szót emel ellene, hanem azzal van a gond, amit ő most szimbolizál. Rendben, nem nyilatkozhat kedve szerint, mert ugye parancsra tette. Parancsra hárítja a felelősséget a betegekre? Azokra, akik neki és az intézménynek, a rendszernek vannak kiszolgáltatva? Parancsra okolja az újságírókat? Belegondol vajon valaki, hogy az a nagyon kevés újságíró, aki még tíz körömmel próbál kapaszkodni ebben az országban, éppen olyan körülmények között kénytelen dolgozni, mint például az ellenzéki pártok és politikusok, az orvosok, pedagógusok, akiknek viszont be nem áll a szája, dől belőle a panasz, hogy ilyen környezetben nem lehet változtatni semmin? Sőt, az újságírók nem olyan körülmények között dolgoznak, mint az ellenzéki politikusok, vagy mint a főnökeinek kiszolgáltatott Zacher Gábor és társai. Sokkal rosszabb körülmények között, nem biztos munkahelyen, főleg nem luxusfizetésért. Nagyjából egyik napról a másikra, állandó kiszolgáltatottságban és létbizonytalanságban. Emlékszik még valaki Ferenczi Krisztinára? Jövő hónapban lesz három éve, hogy meghalt. Egy apró garzonlakásban élt, már nagyon beteg volt, de nem adta fel egy percre sem, bíróságra járt, nyomozott, írt. Vajon hány olyan újságíró maradt, mint amilyen ő volt? Nagyon kevés.

A Zacher Gáborokból viszont sok van. Túlságosan sok. A parancsra teljesítő, felelősséget nem vállaló, mindenki mást hibáztató emberekből túl sok van. Felelős a társadalom minden egyes tagja, de felelősek a vezetők, elsősorban felelősek azért, hogy a mindenkori hatalomhoz dörgölőzés oltárán elfelejtik, kiért, miért vannak ott, ahol vannak. Hogy kiknek a gyógyítására, védelmére, képviseletére tettek esküt. Ha a mindenkori kormányéra, az aktuális munkahelyükére, a közvetlen kollégáikéra, akkor nem szóltam. Akkor jól csinálják. De ha esetleg a betegek, a polgárok, általában az emberek szolgálatára esküdtek fel, akkor viszont kegyetlenül eltévedtek az erdőben. És igen, beszélni kell erről újra és újra, mert fel kell ismernünk, hogy zsákutcában menetelünk jó ideje.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!