Október 21,  Vasárnap
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

Ordítok Blog


A szabadság dala

Végre eljött a szabadság. Kádár alatt nem lehetett, elnyomás volt. Aztán lehetett, de nem illett, mert kinézték a társaságból. Élt még a kádári beidegződés. Most végre felszabadultak az elnyomottak, átszakadtak a gátak, már nem kell a viaszosvászonnal takart konyhaasztal mellett suttogni. Már nem kell rettegni, hogy meghallja valaki, lekerült a lélekről a teher, ki lehet mondani azt, ami eddig méregként fortyogott ott legbelül.

Ilyen lehet, amikor hosszú rabság után kiszabadul valaki. Amikor a sötétből fényre jut. Először hunyorog, igyekszik kizárni a külvilágot. Túlságosan bántó, hihetetlen, hogy ilyen is van. Aztán lassan kitisztul a szervezetből a félelem, múlik a zsibbadtság, a félelem helyét átveszi a szabadság mámora. Hiszen már nincsenek falak, nincsenek korlátok, lehet végre szárnyalni, akár az eget is el lehet érni.

És szárnyal, habzsolja a rácsok, tiltások nélküli lét minden örömét. Boldog akar lenni. Megszolgálta az évtizedekig behúzott nyakával, a hajlott gerincével, a titokban elsuttogott szavaival. Most az övé minden, végre győzött, túlélt, most élni akar. Aztán beleütközik valamibe. Tíz karommal tépi, szaggatja, oda sem néz. Nem látja, nem is akarja látni. Csak el akarja pusztítani. Mert végre nem őt ütik, hanem ő üthet, végre nem ő van a rácsok mögött, hanem ő zárhat be másokat. Erről álmodott…

Erről álmodott? Nem. Csak a szabadságról. Nem határozta meg magában, mit jelent számára a szabadság. Most már tudja, mit jelent. Valami olyasmit, amire eddig nem gondolt. A kezdeti mámort lassan felváltotta a sötét, feneketlen düh. Hiába jöhetett ki a cellájából, hiába mondhatja ki azt, amit eddig nem mondhatott ki. Mert vannak itt mások, akik nem arra akarnak menni, amerre ő, akik nem azt tartják szépnek, amit ő, vannak, akik másra vágynak, akiket más tesz boldoggá.

Ezek a mások lopják el az ő boldogságát, gátolják abban, hogy élvezze mindazt, amiért olyan nagy árat fizetett. Rájött, hogy csak akkor lehet az övé minden, ha másnak nem jut, nem marad. El sem kell vennie, neki nincs rá szüksége. Elég, ha tönkreteszi, bemocskolja, porrá tapossa a másik értékeit és akkor az övé szebbnek, nagyobbnak, ragyogóbbnak, értékesebbnek fog tűnni. Akkor majd boldog lehet végre, elégedett, akkor majd felfigyel rá mindenki és őt fogják irigyelni. Akkor eléri végre a célját, akkor megnyugodhat, büszke lehet valamire, amit ő hozott létre.

Nem kell mást tennie, mint figyelni és elpusztítani mindent, ami a boldogság és őközötte áll. Őrjöngve ugrik neki mindennek, ami mozdul. Semmiből semmit nem ért, összeszorított ököllel üt, vakon csapkod maga körül és közben semmi másra nem tud gondolni, mint arra, hogy ezek kifosztják őt, megalázzák, el akarják tiporni.

Nem engedi magát ismét bezárni, ezt biztosan tudja. Mindent, csak azt ne! Soha többé! Ezt hajtogatja akkor is, amikor visszafarol a cellájába és fehéredő ujjakkal szorítja a rácsos ajtót. Nem hallja a halk kattanást, amikor bezárul a kifelé vezető út. Nem hallja, mert végre szabad lett. Biztonságban van. Már senki nem veheti el tőle. Megküzdött érte. Győzött.

Boldogan lekuporodik a jól ismert, mégis ismeretlennek érzékelt dohos sarokba és mámorosan kiordítja magából. Énekel. Ő úgy hiszi, most énekel. Talán még a szüleitől tanulta a dalt, titokban, a gondosan bezárt ajtó mögött. Akkor, amikor még félni kellett, amikor nem lehetett kimondani azokat a szavakat, melyek az ő cellájának ajtaját nyithatták volna. Most végre lehet, kimondhatja.

Buzi! Zsidó! Cigány! Libsi!

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.