Augusztus 21,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Legfeljebb nem mindenki veti magát a vonat elé

Mélyszegénység, nyomor, a gyámhivatallal és az egész élettel vívott reménytelen harc. Az eredmény: tragédia. Egy 49 éves nő 4 éves unokájával a karján vonat elé ugrik. Egy pár nappal ezelőtti mínuszos hír ez a sokmilliárdos Garancsik, Vajnák, Matolcsyk és Mészárosok – sajátos magyar észjáráshoz görbített – magyar valóságának családbarát, szuverén sztyeppéjén.

A tolószékbe kényszerült gyerekét a lehetőségeihez mérten tisztességgel felnevelő, ám az üvöltő szegénység okán a gyámhivatallal állandó harcban álló, megözvegyült, a konstans létbizonytalanságba belefáradt, az unokájától való elszakítástól folyamatosan rettegő középkorú anya és nagymama sokkoló módon vet véget az életének. A létfenntartásért vívott harcot elveszítette, 4 éves unokáját pedig magával rántotta a halálba.

Ha az ember nem lapoz tovább egyből, hogy megtudja, ma ki mindenkitől védte meg őt Európa legcsaládbarátabb, legsikeresebb, legszuverénebb és legjózanabb kormánya, akkor egy pillanatra biztosan összeszorul a gyomra. Kivéve, ha mondjuk Harrach Péternek, vagy Hegedüs Zsuzsának hívják az illetőt, mert akkor nem. Ennél rettenetesebb nagytotálban viszont aligha ragadható meg ennek a hazug, szemforgató, kizárólag jóllakott, boldog gyerekektől túlcsorduló propagandaországnak a jellege. Aki nem lapozott tovább egyből, az olvas:

A gyámhivatal szakemberei heti rendszerességgel jártak a családhoz, hogy ellenőrizzék a lakhatási körülményeiket. Minden találkozás alkalmával ott lebegett a levegőben: akár úgy is dönthetnek, hogy a kisfiúnak mennie kell az egyszerűen berendezett házból.

Miközben az lenne a legújabb nemzeti feladat, hogy a valóságot görbítsük-hajlítsuk a csavarintos észjárásunkhoz, van itt legalább egy jogos kérdés, amit kötelező (lenne) felvetni: hogyan juthatnak odáig emberek, hogy úgy érezzék, a négyévessel a karjukon vonat elé ugrani az egyetlen lehetseges valasztás, amit a büdös élet hagyott számukra?

A gyógypedagógiai célzatú pontosítások ezúttal is idekívánkoznak, még mielőtt valami ideszalajtott, vagy önkéntesen idecsábult troll polgártárs felháborodna azon, hogy a demagóg libsik megint orbánoznak.

Nem, a libsik nem orbánoznak. Sőt még azt sem állítják, hogy elkeseredett magyar emberek naponta ugrálnak a vonat elé, vagy hogy korábban (értsd: elmúltnyócév), vagy a világ más pontjain soha senki nem ugrált a vonat elé.

Nem a libsik, hanem az el nem hajlított magyar rögvalóság tolja bele az arcunkba – már, ha vesszük a fáradságot, hogy odafigyeljünk -, hogy miközben a munkaalapú teljes foglalkoztatottság országában csak az nem dolgozik, aki nem akar, és csak az nem eszik, aki nem éhes, a reménytelen mélyszegénység tizedeli a lakosságot. Többek között ilyen drámai módon.

Nem a libsik mondják, hanem a tények: magyar falvak rontják a sikerekből ki nem látszó ország imázsát. Falvak, ahol nincs munka, nincs iskola, óvoda, nincs bolt, nincs orvos, nincs egy rohadt bankautomata, de még pap sincs (ha már annyira odáig és vissza vagyunk a kereszténységünkkel), ahol buszköltségre, gyógyszerre, ennivalóra hitelt kell felvenni. Falvak, ahol a halmozottan hátrányos helyzetű családoknak egy kenyér megvásárlása is kihívás. Falvak, amiket letörölt a régi vágású kereszténydemokrácia térképéről a kormány, mert az ország démonoktól való kamumegvédése és a maffia zavartalan szabadrablásának biztosítása minden mást zárójelbe tett.

Ez az az ország, ahol egy, az unokájával a vonat elé ugró 49 éves nagymamáról az internet mindenhez is értő népe könyörtelenül ítéletet hirdet: elkúrta az életét, azért nyomorgott, mert nem akart dolgozni, mert ivott és dohányzott ahelyett, hogy etette, ruháztatta és normális lakhatást, taníttatást biztosított volna a gyerekének, az unokájának.

Pedig amikor azt olvassuk, hogy egy 49 éves nő az unokájával a karján a halált választotta a kilátástalansággal való küzdelem helyett, akkor ez nem egy prémium bulvárhír egy silány bulvárlap címoldalán, hanem egy kor- és kórtünet, amivel nem kezdünk semmit, mert mindenhol vannak elmebetegek, akikhez nekünk semmi közünk.

Pedig ha a szomorú szenzáció mögé akarnánk nézni az előítéletes fröcsögésen túl, akkor minimum felmerülhetne bennünk a kérdés: vajon ki mindenkinek a felelőssége az, hogy emberek az önkéntes halálban látják a megoldást minden nyomorúságukra? Vajon az egyén eredendő bűnein túl (hát még ha roma is, ugye) a gyámhivatal szakemberei nem követtek el mulasztást? Vajon milyen célt szolgálhat az, hogy egy családot hetente zaklassanak a rossz lakhatási körülmények miatt?

A józan, el nem hajlított paraszti eszem szerint azt gondolnám, hogy a gyámügyi hivatal biztosan nem zaklathat hetente egy családot, mert semmi értelme. Egyik hétről a másikra senkinek nem változnak meg az életkörülményei, amelyek egy életen át képtelenek voltak megváltozni. Tehát amennyiben azok az életkörülmények alkalmatlanok voltak egy 4 éves gyerek felnevelésére, akkor az elhúzódó bizonytalanság, a fenyegetőzés, a krízishelyzet elmélyülésének szemlélése helyett a hatóság miért nem lépett a gyerek érdekében? Akkor is, ha tudtommal szegénység címszó alatt egy gyereket elvileg-törvényesen nem lehet elvenni a családjától. És ha mindez így van, akkor milyen az a rendszer, ahol – az állítólagos heti zaklatás ellenére – senki még csak nem is feltételezte, hogy milyen tragikus végkifejlete lehet egy ilyen történetnek?

Ez persze csak a felszín kapargatása, és egy néhány soros bulvárhír alapján valóban súlyos hiba lenne visszavonhatatlan szentenciákat puffogtatni, de – mint az autista fiatalember félholtra rugdosása kapcsán is felvetettük – nem volna itt az ideje annak, hogy az állampárt abszurd, minden humánumot nélkülöző, beteg, pusztító háborúja helyett elkezdjünk a mellettünk lévő emberre is odafigyelni? Vagy majd ráér, amikor a saját családunkban következik be legközelebb (soha ne következzen be!) ilyen, vagy hasonló tragédia? Nem lehetne többet beszélni a húsbavágó, valódi, embereket a végső elkeseredés szélére kergető kérdésekről és többet cselekedni a megoldásukért, kevesebb kardot csörtetni, hergelni, uszítani és a valóságot görbíteni aszerint, hogy retteg-e már eléggé a magyar, vagy sem? A süket, vak, önáltató beletörődés helyett, miszerint eddig is így volt, ezután is így lesz, eddig is voltak vesztesek, labilis emberek, akik maguk tehetnek arról, hogy oda jutottak, ahova, nem kellene felnőni az emberi feladatainkhoz?

Attól ugyanis, hogy naponta nem ugrik három ember a vonat elé, attól, hogy csak félévente készül egy riport arról, hogy a fél ország lassan eltűnik az emberhez méltó élet térképéről, ezek a problémák léteznek, és hiába robbantak fel a fülkék egymás után zsinórban háromszor, a helyzet semmivel nem lett jobb, mint a halál nemiszervére kívánt bezzegelmúltnyócvben. Az van, hogy Soros politikai tőkét kovácsolni képes kirakat utálata, a soha nem látott migránsok ökölbe szorult agyú gyűlölete nem tette semmissé az örökölt nyomorúságot, hanem konzerválta azt. Ez már a sokadik bizonyítéka annak, hogy hazug propagandából nem lesz élhető ország, az átlagnál jobban élők közpénzzel kitömése mellett a tolószékes gyereküket felnevelő, unokájukról gondoskodni akaró anyáknak, nagymamáknak változatlanul semmi esélyük kilábalni a borzaszó nyomorból.

Legfeljebb nem ugranak valamennyien a vonat elé.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.