Augusztus 21,  Kedd
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


Egy gyerek játszott, egy rágcsáló megdöglött. Na és?

Nem akartam erről írni, mert úgy gondoltam, már mindenki mindent leírt. És úgy is gondoltam, hogy nem kellene ennek bulvártémává silányulnia. Az utóbbit most is így gondolom, de az előbbit nem. Ahhoz van hozzáfűznivalóm.

A napokban durrogott végig a médián a szurikátát földhöz vágó gyerek története. Mindenki megszólalt az ügyben, csak a szerencsétlen kis állat nem, mert ő belepusztult az emberi ostobaságba. Megnyilatkozott a gyerek édesapja, aki szerint a fia hibázott, de a vadaspark igazgatója is, mert miért nem voltak hozzáférhetetlen módon elzárva az állatok. Több cikk szerzője fájlalja, hogy az állatot az ember elé helyezik sokan, márpedig az ember mégiscsak a világegyetem ura, a szurikáta meg csak egy alacsonyabb rendű állat. Máshol a kommentelők vérszomjáról sziporkáznak, akik a gyerek megpofozásában látják a megoldást. Sőt, még egy gyermekjogi szervezet is megszólalt az ügyben, szintén a fiú védelmében. Már várom, hogy esetleg Áder János is kiad egy közleményt, elvégre ebben az országban ő a hivatásos természetvédő.

Most elmondom, hogy mit gondolok én erről az egészről emberként és szülőként. Elsősorban azt gondolom, hogy sok családban teljesen alkalmatlan illetők nevelik fel a következő generációt, akikből aztán szintén alkalmatlan szülők válnak majd. Ez ellen lenne célszerű tenni valamit. Azt is gondolom, hogy egy ötödikes (11-12 éves) gyerektől sok mindent el lehet és el is kell várni. Az nem feltétlenül jó megközelítés, hogy hiszen a fiú csak azt tette, amit egy gyerek tenni szokott, játszott, kíváncsi volt, megrémült, földhöz vágta az állatot. Halkan teszem hozzá, hogy nehezen tudom elképzelni, hogy egy egyszerű eséstől (a szurikáta harapott, a fiú megijed, elrántotta a kezét, az állat a földre esett) aortaszakadás következzen be. Egy csekély súlyú, hajlékony, rugalmas kis állat feláll és röhögve odébb szalad, egy sima esés meg sem kottyan neki. Valószínűbb, hogy a gyerek (és egy ilyen korú gyerek nem ritkán felnőttnyi) teljes erőből a földhöz csapta a szurikátát.

Az egész ott kezdődik, hogy beszélgetni kellene azzal a – és minden más –  gyerekkel. Nem tizenegy éves korában, hanem születése percétől. Akár érti, akár nem, akár tud már válaszolni, akár nem. Amikor apuka-anyuka tologatja a kocsiban ücsörgő kicsit, akkor tízből legalább nyolcszor közben vagy telefonál, vagy az okost nyomkodja. A gyerek pedig les ki a fejéből, egyfajta letudandó feladat, amit meg kell csinálni de közben lehet azért hasznosan tölteni az időt a net böngészésével, vagy éppen csacsogással. Holott a gyerekre kellene figyelni, hozzá kellene beszélni.

Már egészen kicsi, totyogós gyerekkel le lehet guggolni a fűbe és megfigyelni, ahogy a hangyák szorgoskodnak. El lehet magyarázni, hogy a hangya élőlény, a cica, kutya, kacsa, veréb, hörcsög is élőlény. És rá lehet vezetni a gyereket az élet tiszteletére. Ahogy arra is, hogy az állat másféle, mint az ember, ha a macska farkát rángatja, akkor a macska meg fogja karmolni, ha a kutya fülét tépi, a kutya odakaphat és akkor nem a macska, vagy a kutya a hülye, hanem ő.

Persze az egész ott kezdődik, hogy ezt a szülőnek is meg kellene értenie és még véletlenül sem gyerekjáték helyett élőlényt venni a csemetének, miközben eszébe sem jut megtanítani a felelős állattartás módját. Igaz, ő maga sincs vele tisztában. De legalább nem is érdekli. Ahogy sok szülő számára az sem természetes, hogy megtanítsa a gyerekét arra, hogy amikor idegen helyre megy – és mindegy, hogy Jucinénit látogatják meg egy vasárnapi sütire, vagy egy vadasparkba mennek – betartsa az ott érvényes szabályokat. Ha Jucinéni azt mondja, hogy nem szabad a függönyön hintázni, vagy a szobrocskákkal játszani, akkor nem szabad. Ha a vadasparkban nem szabad benyúlni az állatokhoz, akkor nem szabad. Akkor sem, ha nincs a kifutó teteje lebetonozva.

Ha a fiú tisztában lett volna ezekkel a dolgokkal, akkor nem történik meg az, ami megtörtént. És akkor a kommentelők nem zúdultak volna rá az esetre, kezdve onnan, hogy egy gyerek játszott, egy rágcsáló megdöglött és kit érdekel, egészen odáig, hogy fel kell koncolni a kölköt.

Egy ilyen korú gyerektől igenis nagyon sok mindent el lehet, el is kell várni. Például azt, hogy ő is, a szülei is vállalják a felelősséget a történtekért. Esetleg kézen lehet fogni a gyereket, elmenni a vadasparkba, bocsánatot kérni – ez ugyan még nem változtat semmin, de talán megelőz valami mást -, meg lehet mutatni a fiúnak a tette következményeit, a párját kereső másik szurikátát. És ha megkésve is, de el lehet neki magyarázni, hogy az élet mennyire sokszínű és hogy tiszteletet érdemel minden formája. El lehet neki mondani, hogy bár az állatok nem beszélnek úgy, hogy mi azt megértsük, de ők is éreznek félelmet, fájdalmat, ők is gyászolnak.

Az biztosan nem segít a dolgon, ha elkenjük a szülők és a gyerek felelősségét, ha úgy teszünk, mintha semmi nem történt volna, pláne ha a gyereket tüntetjük fel áldozatként. Ha így teszünk, akkor a menhelyek továbbra is zsúfolásig telnek megkínzott, összeégetett, pengével kaszabolt, rommá vert-rugdosott állatokkal és soha nem fog javulni a helyzet. Pedig ideje lenne, mert már most is késő.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.