NEHAZUGGY

Rendes, becsületes, főállású diktátor

Swan Edgar | 2018. Május 12, Szombat | 17:56

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,614,500 forint, még hiányzik 385,500 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Nehéz a diktátorok élete. Az ember azt gondolhatná, hogy mi sem egyszerűbb a diktátorkodásnál, hiszen azt tesznek, amit csak akarnak, senki nem vonhatja kétségbe a döntésüket. Közben meg de, mindegyikben dolgozik valamiféle beteges bizonyítási kényszer, görcsösen igyekeznek úgy tenni, mintha nem is diktátorok lennének, hanem hamvas lelkű humanisták, a nép egyszerű gyermekei, akiknek mi sem fontosabb az ország polgárainak boldogságánál. Eléggé tudathasadt állapot, holott vannak ott hasadások minden létező irányban egyébként is.

Csórikáim állandóan azon túráztatják az agyukat, hogy mi szépet találjanak ki a hatalmuk megtartása érdekében, miközben elég lenne kihirdetni: enyém a hatalom és akinek ez nem tetszik, azt lecsukatom, tönkreteszem, elüldözöm, kivégeztetem. Amelyiknek tényleg ott vannak a menekültek és migránsok, az nem használja őket a nép riogatására, hanem kitalál magának egy puccsot. Pedig azzal mi macera van, mert meg kell tervezni, meg kell szervezni és végre is kell hajtani, hogy igazinak tűnjön, közben meg mindenki tudja, hogy nem az. Nem mondom, hogy nem térül meg a dolog, mert de. Százezrével sikerült bebörtönözni azokat, akik szúrták a szemét a nemzeti elmezavarnak. Komplett szerkesztőségeket hurcoltak börtönbe, bár ez a lájtosabb megoldás, mert más országokban meg kénytelen a vezér utasításba adni, hogy egyes újságírókat érjen már halálos kimenetelű támadás véletlenül.

A mi házi diktátorunk olyan balszerencsés, hogy nem jutott neki migránshorda, de nem ügy, kitalált egyet a korlátoltak riogatására. Azok riogtak is, ahogy kell. Mondjuk úgy könnyű, hogy életükben sem láttak migránst. Ha láttak volna, lehet, hogy nem féltek volna annyira. De minden jónak vége van egyszer, (csak a szar dolgok tartanak elviselhetetlenül sokáig), meg aztán a migránsokra hivatkozva marhára nehéz lenne leszámolni azokkal, akik a zavaros elme kusza útvesztőiben ragadtak az elmúlt 20-30 évben. Úgyhogy kipattant egy húsz éves sztori, a munkanaplóban meg is jelent, hogy ügy van, nagy és duzzadt, majd ősztől fog kifakadni és akkor mindenki csak ámul, illetve bámul.

Még csak azt sem lehet mondani, hogy nem szólt előre, mert de. Kihirdette, hogy a választásnak nevezett népi bohózatot követően jön az elégtétel behajtása, mert az kell neki, mint egy falat kenyér. A jelenben sok harcolnivaló nem maradt, sikerült életben tartani a házi ellenzéket, beültetni a járókába és úgy tenni, mintha. Pedig nem. A múlt viszont ijesztő és sötét. Ott lappanganak azok, akik emlékeznek, akik tudják, ki honnan érkezett és a fene tudja, mikor jut eszükbe előadni az emlékirataikat. Valószínűleg egyébként nem jut eszükbe, mert egyrészt felmerülhetne a kérdés, hogy ez miért most jut eszükbe, másrészt meg kiderülhet, hogy ők sem a szeplőtelen fogantatás jegyében töltötték ifjonti éveiket, de miután ellenségre amúgy is szükség van, az elme és a zavar útjai pedig kiszámíthatatlanok, nálunk nem puccs van, hanem a múlt időt ragozzuk tovább.

A világ más tájain a diktátor úgy érzi, hogy neki előrehozott választást kell tartania ahhoz, hogy az országa, de főleg ő maga demokratikusnak tűnjön a világ szemében (miközben semmi szüksége nincs sem a világ szemére, sem a látszatra), a másik egyszerűen átszervezi a kormányzati szerveket, holott már eddig is a saját két, dolgos kezével irányított mindent és mindenkit. A látszat nagyon fontos valamiért. Talán önigazolásnak kell, fene tudja. Az ember azt gondolná, diktátornak lenni azért jó, mert azt csinál az ember, amit akar. Ez így is van, de a szerencsétlenek mégsem tudják élvezni a hatalmukat. Többnyire késztetést éreznek arra, hogy úgy tegyenek, mintha puritán életet élnének, miközben akár talpig aranyban is járhatnának, úgyis tudja mindenki, hogy rommá lopták az országot. Mégsem járnak talpig aranyban és ez frusztrálja őket. De akkor is ragaszkodnak a képmutató hülyeségeikhez.

Egy rendes, becsületes, főállású diktátor akár ki is hirdethetné, hogy most kegyetlenül meg fog szívatni mindenkit, mert úri kedve ezt diktálja, de nem, kitalálnak mindenféle átlátszó hülye mesét, hogy úgy tűnjön, ők a jog és erkölcs ösvényén vágják előre magukat a bozótosban.

Gyanítom, hogy miközben mindenük megvan, amire vágytak – pénz, korlátlan hatalom – minden vágyuk az, hogy olyannak tűnjenek mások szemében, amilyenek nem lehetnek. Becsületes, normális embernek. Ebből is látszik, hogy a diktátorok élete nem fenékig tejfel, ráadásul olyan egyformák, mint két banán. A banánról pedig tudjuk a régi viccből, hogy kétféle majom fogyasztja: a buta majom, amelyik meghámozza és az okos majom, amelyik héjastul zabálja, mert úgy is tudja, mi van a héj alatt. Már csak azt kell eldöntenünk, mi melyik vagyunk. Mert sajnos a viccben nincs harmadik majom, amelyik nem szereti a banánt és ezért egyszerűen kivágja a szemétbe.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!