NEHAZUGGY

Nem kellett hozzá varázspálca

Forgács Erzsébet | 2018. Május 6, Vasárnap | 9:59

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,340,346 forint, még hiányzik 659,654 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A szeme már nem ragyog úgy, mint régen. A bőre kicsit megereszkedett, a vonásai valahogy fellazultak, majd új, más vonásokat hoztak létre, az egykor pimaszul kihívó arc lágyabb lett és egyben keményebb. Az a kis ránc a szeme sarkában. Pontosan emlékszik, hogy akkor került oda, amikor a gyerek megbetegedett, amikor éjszakákon át leste a lélegzését, cserélte a borogatást, fohászkodott magában, hogy csak még ezt a kanál levest, falat ételt fogadja el és fogadja be a szervezete. Minden láz, minden köhögés, éjszakai rémálomból felsírás egy kicsit hozzátett ahhoz a ráncocskához.

Megtanult varázsolni. Nem kellett hozzá varázspálca. A horzsolást gyógyítja a lélegzete, a bánatot a szelet vajaskenyérre ügyeskedett vigyori arc sajtból és paprikából, leszakadt maciláb gyógyszere a tű és a cérna, a hasfájás ellenszere az ölelés. A boltban a polcon maradtak a drágább arckrémek, a márkás ruhák, jó még az a cipő, majd valahogy megragasztja a leválni készülő talpat, a kedvenc parfüm nem is olyan fontos, az új táska sem, mert kell a minőségi cipő a fejlődő lábacskára, kell a gyümölcs, a gyorsan kinőtt ruhát cserélni kell, a különórák, magántanár, sportfelszerelés, hangszer, nyelvvizsga, érettségi, diploma, szakma.

Közben a tükör valahogy pókhálósan reped, egyre több szétfutó ráncot mutat a szemek körül, az orrcimpától indulva a száj sarkáig. A kecses nyak finom bőre már a múlté, a homlok márványsimasága is és nem érti, mert belül mást lát. Leltároz.

A két szemöldöke közötti ránc az első szerelmi csalódáskor került oda, amikor a gyerek lelke eleven seb volt és bár ő tudta, hogy el fog múlni, a gyerek nem hitte és csak fájni tudott és a szíve szakadt meg, amiért nem segíthet és tudta, hogy lesz még ilyen és abba éppen úgy belehal ő is, mint az elsőbe.

A csípőjén, a combján a gyöngyházszínű csíkok akkor keletkeztek, amikor a testében menedéket adott az életnek, amikor önmagából táplálta, amikor iszonyú fájdalommal kilökte magából és amikor abban a pillanatban felejtett el fájdalmat és kínt, amikor a kezébe adták a kicsit.

A homloka simasága akkor tört meg, amikor a férje bejelentette, hogy többet, jobbat, szebbet, fiatalabbat érdemel. Ezért elmegy, az lesz a jobb mindenkinek. És a gyerek minden nap várta vissza az apját, minden este az ablakban leskelődött és nem értette, mi rosszat tett és olyan sokáig tartott, mire megértette, hogy semmit. Nem hibás.

A csuklóján az a sötét folt. A szülinapi tortát vette ki a sütőből, vigyázva, mert gyönyörűnek, tökéletesnek kell lennie. Észre sem vette, hogy hozzányomta a kezét a felső fűtőszálhoz, nem is érezte a fájdalmat, mert az idegvégek elégtek, ahogy a bőr is. Később látta a fekete foltot, azt hitte, kormos valamitől, próbálta letörölni és az eleven hús volt alatta. Begyógyult, de a folt, a jel ott maradt.

A könyökén az apró heg, amikor megbotlott a lépcsőn és szándékosan úgy esett, hogy alulra kerüljön, a gyerek puhára, rá essen, nehogy valami baja legyen. Nem lett. Ő hetekig nem tudta emelni a karját, de mára csak az a pici vonal maradt. És az emlékek.

Áll a tükör előtt és leltározza a testét, az életét. És tudja, hogy nem bán egyetlen ráncot, sebet sem. Mindnek története van, mindegyikért fizetett. Az övé, hozzá tartozik, a részévé vált.

Amikor megszólal a telefon, már el is felejti a tükröt és amit abban látott. Eltűnnek a szarkalábak, a szeme ismét ragyog, ruganyos léptekkel fut a telefonhoz, csengő hangon szól bele. Mert tudja, mit fog hallani és nem az a fontos, hogy mit, hanem az, hogy kitől. Sikerült, végül sikerült. A gyerek felnőtt, felnevelte, majd elengedte. Akkor is, ha belehalt százszor. Beleszól a telefonba és hirtelen zúdulnak az emlékek. A maszatos puszik, a ragacsos kis kézben szorongatott virágcsokor, a nadrág zsebéből előkotort, félig olvadt csoki, amit megosztottak ők ketten, az ünneplőben feszengő versmondás, a kamaszos vigyorral átnyújtott virág, az ölelés. Beleszól a telefonba és hallja a távolból, egy másik városból, másik országból, másik földrészről, talán másik bolygóról: Szeretlek, anya!

Én is. Én is szeretlek, kicsikém.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!