Június 25,  Hétfő
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


Akkor tudtam, hogy hazaérkeztem, amikor a reptéren egy honfitársam majdnem lelökött a repülő lépcsőjén

Még mindig Granada. Nem utoljára, de már itthonról. Igaza van azoknak, akik az előző írásokra úgy reagáltak, hogy kötelezően el kellene oda vinni azokat, akik ki sem látszanak a rettegésből és az idegengyűlöletből. Valóban el kellene oda vinni őket. Valószínűleg egy pár napos látogatás a legtöbb ember agyában helyretenné a Fidesz gyűlöletkeltő rombolását, mert meglátnák a saját szemükkel, megéreznék a maguk bőrén, hogy lehet máshogyan élni. Sőt! Élni csakis máshogyan lehet. Az élet az, nem pedig ez, amit mi itt produkálunk.

Nem akarom azt állítani, hogy Granadában nincs baj, nincsenek konfliktusok és rossz dolgok, mert egészen biztosan vannak. Mindenhol vannak, ahol emberek élnek, ez alól Spanyolországnak az a régiója sem kivétel. De én szerencsés voltam, nem kellett szembesülnöm ilyesmivel, ezért kissé idealizált képet tudok csak festeni.

Az azonban biztos, hogy összességében az ott élő emberek hihetetlenül befogadóak. Mindenkivel szemben. Zsidók, arabok, ázsiaiak, európaiak, afrikaiak, különféle bőrszínű, arcvonású, kultúrájú emberek kavarognak az utcákon, élnek egymás mellett. Érdekes módon nem rombolják le, nem rabolják el, nem pusztítják egymás kultúráját, hanem erősítik, gazdagítják. Ezt maguk a granadaiak is így gondolják. Nem is értik, hogy miért ne fogadnák el a másikat olyannak, amilyen, miért ne tanulnának tőle. Ez nem csak az évszázadok óta ott élőkre igaz, hanem a frissen érkezettekre is. Kíváncsiak mindenre és mindenkire, barátságosak, jókedvűek.

Az arab bazárban vehetsz zsidó gyertyatartót, Mohamed boltjában helyben termelt zöldséget és gyümölcsöt, válogathatsz a pakisztáni, marokkói, granadai, libanoni és még ezerféle konyha ételei között. Granada él. Lüktet, áramlik, mint a vér az erekben. Granadának illata van. Számtalan fűszerboltból áradnak az illatok, a helyben termelt sáfrány, a messziről idehozott egyéb fűszerek – kardamom, fahéj, bors, egy csomó minden, amiről azt sem tudod, micsoda -, spanyol füstölt paprika kis zsákokban, nagyobb edényekben ontja a maga aromáját. Ez az illat keveredik az éppen virágzó narancsfák, a menta és készülő ételek illatával. Egyszerűen feledhetetlen.

És feledhetetlen, ahogy az emberek elárasztják az utcákat. A munkaidő után hétköznap is, de szombaton különösen. Beülnek az éttermekbe, tapaszozókba, kocsmákba, cukrászdákba és kiülnek az utcára kirakott székekre, padokra, párkányokra, mindenhová. Családok, mégpedig nagy családok. Nagyszülők, gyerekek, unokák, rokonok. Sokszor 8-10 főből álló csoportok, aki a kora, vagy egészségi állapota miatt nem tud járni, azt viszik magukkal kerekesszékkel, akinek arra van szüksége, azt vezetik kézen fogva. Eszükbe sem jut rejtegetni, valahová bezárni a szenilis, vagy parkinsonos dédit, a mozgássérült, értelmi fogyatékos rokont. A világ legtermészetesebb módján viszik magukkal, hiszen a család része és ott a család szent. Tényleg az. Egymásért mindenre képesek, de ezt nem más kárára teszik, egymás családját is ugyanúgy tisztelik.

Láttam egy súlyosan sérült embert tolószékben, aki önállóan enni sem tudott, de ott ült az asztalnál a rokonaival, etették, itatták, törölték a száját, beszélgettek vele és mindezt nem mártír arccal, hanem a világ legtermészetesebb módján, hiszen csak arról van szó, hogy ő más, mint a többség. Segítségre van szüksége, hát segítenek, de ugyanolyan tagja a családnak is, a társadalomnak is, mint mindenki más. Amikor rákérdeztem, hogyan érték el ezt, hogy tanították meg a társadalmat erre a hihetetlen toleranciára, nem is értették a kérdést. Mire kellett volna megtanítani és kit? Hiszen úgy nőnek fel, hogy van az oviban, a játszótéren, az iskolában olyan társuk, aki más, aki nehezen mozog, nem lát, máshogy kommunikál, nem ért meg dolgokat. Már kicsi korban természetes, hogy nekik segíteni kell. Nem szánalomból, hanem mert így van rendben.

Andalúzia Spanyolország legszegényebb régiója. Magas a munkanélküliség. Mégsem láttam feszült, dühös, elkeseredett embereket. Ha valaki bajban van, a többiek segítenek neki. Koldust talán kettőt láttam, mindketten román cigányok voltak. A koldusokat nem szeretik, nem is divat a koldulás. Viszont bármelyik étterembe beengedik az erdőben szedett virágokból kötött csokrot, fémhulladékból, fából, kőből, bőrből maga készítette ékszert, ajándéktárgyakat árulókat, az utcai zenészeket, gyöngyből fűzött apró figurákat árulókat, az Afrikából nemrég érkezett, a napszemüvegtől az esernyőn át az atomreaktorig mindent kínáló négereket. A járókelők nem sajnálnak néhány eurót az utcai zsonglőröktől, lufiból figurákat hajtogatóktól. Láttam egy fiatal nőt, aki egy ócska írógéppel ült a folyó partján. Aki odament, mondott három szót és a nő írt egy verset annak a három szónak a felhasználásával, legépelte a verset és odaadta. Egy euróért. Mert ők már nem koldusok, dolgoznak a pénzükért.

Találkoztunk ott élő lengyelekkel, angolokkal, rengeteg arabbal, négerrel. Egy szerves egységet alkotnak, ők mind granadaiak. Az utolsó napon, a hazautazás napján ünnep volt. Nem tudom pontosan, mit ünnepeltek. Mindenhová hatalmas, virágokból készített, vagy virágokkal díszített piros kereszteket állítottak fel, kidekorálták a környékét hímzett kendőkkel, legyezőkkel, gyümölcsökkel. Rengeteg flamenkába öltözött nőt láttam. Kisbabától a 90 éves dédiig minden korosztályból. Láttam idős nőket a hagyományos fodros ruhában, vállukon szemmel láthatólag generációkon át öröklődő, nagy becsben tartott hímzett kendő, hajukban virág és büszkén vonultak férjük karján. Fiatal lányok csoportokban, mindegyiken más színű flamenka. Láttam spanyol viseletben lovagoló férfiakat az autók között.  Sok helyen zenéltek, táncoltak. Nem a turistáknak rendezett látványosság volt, hanem természetes kinyilvánítása annak, hogy ezek ők, akikben az őseik élnek tovább. Megőrizték a kultúrájukat, hagyományaikat, azok velük, bennük élnek tovább, a lehető legtermészetesebb módon. Mindenféle magamutogatás nélkül. És megőrizte a hagyományait, a kultúráját az ott élő arab, török, ázsiai, marokkói, pakisztáni is, ezek a kultúrák nem fenyegetik egymást, nem oltják ki a másikat, hanem erősítik, gazdagítják.

Biztosan fogok még írni erről a régióról, mert sok mondanivalóm van róla. Sok olyasmi, amit érdemes lenne átgondolni, eltanulni. Most – mert máris túl hosszú lett a cikk, de szeretnék még majd mesélni például a múzeumról, ahol jártam és sok másról is – zárásként annyit: akkor tudtam, hogy hazaérkeztem, amikor a reptéren egy honfitársam majdnem lelökött a repülő lépcsőjén, mert neki sürgősebb volt, egy másik jóember áttolta a lábamon a bőröndjét és a zebrán kis híján elütött egy taxi, mert beleőrült volna, ha én előtte megyek át az úton. Ismét meg kell szoknom a saját világomat és ez nem lesz könnyű. A jót könnyebb megszokni.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.