NEHAZUGGY

Csak szabadság ne legyen, mert azzal nem tudunk mit kezdeni, akkor kampósszöget keresünk meg kötelet

Benedikty Béla | 2018. Április 30, Hétfő | 16:01

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,642,337 forint, még hiányzik 357,663 forint.

A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

A remény rabjai című filmben van egy szereplő, a nevére nem emlékszem, James Whitmore játssza (az 1953-ban készült Kiss me Kate-ben a két énekes táncos gengszter egyike), sok évtized után szabadul, kis idő múlva felakasztja magát. Nem tud mit kezdeni a szabadságával. A film alapjául szolgáló regényt Stephen King írta, a film forgatókönyvét Frank Darabont. A könyvet nem olvastam (egyáltalán Stephen Kinghez írásos formában nem jutottam hozzá, ezt sajnálom, mert nézetem szerint mindent el kell olvasni, ami írva van), ilyenformán nem tudom, a Whitmore játszotta figura szerepel-e benne. Ha igen, leveszem a kalapom King előtt, jó az alak, jó az epizód. A forgatókönyv írója és a film rendezője is lehetne a figura kitalálója, Frank Darabont magyar származás, vihette a zsigereiben a szabadságtól irtózó ember történetét – dehát az a helyzet, hogy Whitmore voltaképpen egy lélektani alapsémát jelenít meg, nincs időm utánanézni, talán intézményfüggőségnek hívják.

Egy újságcikk juttatta eszembe A remény rabjait (rossz, ostoba, fellengzős a magyar cím), arról szól az írás, hogy a jelenlegi rablóbanda még sokáig fog élősködni az országon. A cikkben minden benne van, aminek benne kell lennie egy ilyen elemző publicisztikában – egyvalami nincs benne. Hogy miért van így, ami van? Miért telepedhetett rá ez a bornírt, tehetségtelen, piti tolvajokból összeállt társaság az országra úgy, hogy a népnek szava sincs ellene? Nem veszi észre, hogy ezek gátlástalanul lopnak? Dehogynem. Vagy nem veszi észre, hogy reménytelenül tönkretették a gyerekei jövőjét, hogy nyomor van és kilátástalanság? Dehogynem.

Hát akkor?

Így van rendjén. Így van jól. Ez a nép ehhez van szokva. Nem kell itten semmit se nem változtatni, ne tessék. Sokszínűség, haladás, fejlődés – nemá! És ne jöjjön ide senki, mi se megyünk sehová. Azok, akik elmentek mostan itten, elég rosszul tették. Nem jó, hogy elment a gyerek, de meg is van róla a vélemény. Hova a francba mén? Oszt minek? Nem jó itt? Ez a hazája vagy nem? Magyar. Magyar ember meg nem mén sehova.

Miért nem zúdul fel a nép, amikor értesül róla, hogy félmillióan elmentek? Mert elítéli. Azokat ítéli el, akik elmentek. Nem mondja ki hangosan, de megveti a saját ivadékát, amiért az el mert menni innen. Pedig már a nagy költő is megmondta, itt élned halnod kell. Hát akkor? Meg volt mondva már akkor, és most ez a gyerek is azt mondja, a miniszterelnök. A mi miniszterelnökünk! Hogy ilyen a magyar. Büszke, harcos, szabadságszerető a maga ezeréves államiságával. Itt élned halnod kell, ez az érvényes. Jó itt. Megszoktuk. Akkor meg mit kell itten hepciáskodni, hogy mennyi a fizetés máshol? Annyi amennyi. De ez itt a mienk.

Tetszene merni megmondani Mari néninek, hogy államiság itt nem ezer éve nem volt, hanem egyetlen évig sem, soha? Hogy ez a nép meghunyászkodik minden hatalom előtt, hogy az 1848-as „szabadságharcban” a hadra foghatók 5 (öt) százaléka vett részt, az 56-osban meg annyi sem? Hogy annyira nem szereti a szabadságot, annyira menekül előle, mint tömjénfüsttől az ördög?

A jelenleg uraskodó falusi futballistától megkapta azt, amire húsz éve vágyott. A frászt kapja ez a nép a rendszerváltás óta, hogy felforgatják az életét, hogy esetleg majd tanulnia kellene, érdeklődni a világ dolgai iránt. Másra vágyni, mint Trabantra meg Wartburgra. Az jó volt, ahhoz sem jutott hozzá, de legalább lehetett tudni, hogy miért. Mert kevés volt a fizetés. De legalább volt mit enni. Most az sincs, az igaz, de a mi miniszterelnökünk azt mondta, majd lesz. Akkor pedig lesz, mert amit az mond, az szentírás, mert az nem akar tőlünk semmit. Azt mondja, nem kell itten tanulni semmit se, jó munkás kell meg katonai erények, egy ilyen országban, ahol ezer éve minden csatát és minden háborút megnyertünk mi más kéne. Katona meg focista. Katonafocista. A mi miniszterelnökünk azonkívül a munkásembert szereti meg a parasztot, nem hagyja magára, hogy a sajátjával gazdálkodjon meg ilyesféle úri huncutságok, hanem megmondja, mit kell és azt hogyan és mikor. A fődet odaadja annak, akinek az jár, mink meg majd dógozunk rajta. Ha hagyják. Ha meg nem, hát akkor is lesz valahogy. Esetleg éhenhalunk. És? Eddig is így volt, ezután is így lesz. Csak szabadság ne legyen, mert azzal nem tudunk mit kezdeni, akkor kampósszöget keresünk meg kötelet.

Így van jól, ahogyan most van.

Iratkozz fel most!

Ha tetszett a cikk, de még olvasnál, ha esténként van időd leülni a gép elé, akkor légy az előfizetőnk a Szalonnázón. Naponta 18 órakor élesedő további 3 cikket ajánlunk, jellemzően szintén olyan magyar és nemzetközi közéletet, lényegében az életünket érintő témákról, amelyeket fontosnak tartunk, de nem férnek bele a Szalonna napi kínálatába. Szeretettel várunk!