Április 26,  Péntek
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

DÜHÖNGŐ


Vettünk egy hajtűt Jack Sparrowtól

Ez a felület kizárólag önkéntes olvasói támogatásokból működik. Nem politikusok, háttérhatalmak és gazdasági érdekcsoportok tulajdona, kizárólag az olvasóké.

Kiszámítható működésünket körülbelül havi 3,000,000 forint biztosítja. Ebben a hónapban összegyűlt 2,528,300 forint, még hiányzik 471,700 forint.
A Szalonnát ITT támogathatod, a Szalonnázó extra cikkeire ITT tudsz előfizetni.

Köszönjük, hogy fontos számodra a munkánk.

Még mindig Granada, ez a nagyon különleges város. Miközben tudom – már amikor van internet -, hogy otthon zajlik a véget nem érő háború Soros György, az Unió és a nem Fideszre szavazók ellen, itt egészen más világban érezhetem magam. Legalább pár napra sikerült visszatérnem a normális világba. Olyan világba, ami mindenkinek járna. Ugyanis az ember nem arra van kitalálva, hogy gyűlölködjön, hadakozzon, vért izzadva megpróbálja túlélni a napok egymásutánját, rettegjen mindentől, ami szokatlan, idegen. Az embernek – a magyar embernek is – joga van, de legalábbis joga lenne a boldogságra. Akkor is, ha nem gazdag. Szerintem.

Tegnap ismét a városban csavarogtam. Ültem – ültünk, mert heten voltunk, mint a gonoszok – az utcai padokon és bámultam az embereket. Csodáltam a sokszínűséget, azt, hogy milyen jól megfér egymás mellett arab, ázsiai, cigány, spanyol. Mégpedig úgy, hogy egyik sem igyekszik másnak látszani, mint ami.

Az Olasz nevű fagyizóban sorban álltak az emberek a helyi specialitásért. Fagyitorta a neve, olyasmi, mint a parfé. Hasábokra vágják és tölcsérben adják az ember kezébe. Az én ízlésemnek túlságosan édes – itt egyébként minden nagyon édes, még a tapasként felszolgált sült zöldségeket is sűrű, édes melasszal locsolják meg a vendégek, mert az ételhez kapják egy flakonban -, de szemmel látható módon mindenki másnak nagyon ízlett.

Tegnap az Albayzinra mentem fel. Aprócska buszokkal, a mindenhol megtalálható taxival, vagy gyalog lehet feljutni. Győzött a lustaság és a többség, a buszt választottuk. Hamar kiderült, miért olyan parányiak ezek a járművek. Elképesztően szűk, de legalább nagyon meredek sikátorokon kapaszkodtunk fel a hegy tetejére. A késő délután ellenére pezsgett az élet mindenhol. A tetőn egy kis terecske helyezkedik el, zsúfolásig telve emberekkel. Itt van a hippi-piac. Mintha Woodstockba csöppentünk volna hirtelen. Földre terített tarka plédeken mindenféle csecsebecse, hasznos, de főleg haszontalan holmi kínálta magát. Jellemzően minden 1 euróba került, a csokor virágtól a bőrből font ékszereken át a fából faragott, féldrágakővel díszített hajtűig. Vettünk valamit Jack Sparrow kínálatából, aztán kulcstartót egy Dawn-szindrómás fiútól, aki elmondta, hogy ő maga készítette valami Lego-szerű műanyag elemekből (ez mondjuk látszott is, de kit érdekel?), egy kőpárkányon cigányok zenéltek és mindenki nagyon jól érezte magát.

Elindultunk lefelé a hegyről, a talpunk alatt az utcácska kavicsokból volt kirakva, hihetetlenül aprólékos mintákon lépkedtünk. Belestünk a házak kertjeibe, ahol már bontogatják a szirmaikat a narancsvirágok, de még az előző termés is ott csimpaszkodik a fákon, mint megannyi dundi Nap. A citromfák is az előző termést dajkálják még, a fügék szinte percről percre duzzadnak.

Valahol félúton beültünk egy étterembe, vagyis kiültünk az utcára pakolt asztalok egyikéhez. A társaság spanyol tagjától megtudtuk, hogy egy cigány családé az étterem generációk óta. A mór negyed közepén. A családfő – egy idősebb asszony – az utcán járt-kelt-táncolt és irányította a pincéreket, akik a gyerekei voltak. Bent egy barlanglakás, mégpedig hagyományos cigány barlanglakás fogadta azt, aki nem a szabad ég alatt óhajtott leülni (de persze mindenki kint volt, hiszen itt a tavasz), a falakon ősrégi és újabb fotók. Az egyik képen a kinti cigányasszony és Michelle Obama, aki itt evett, amikor erre járt. Megengedhette magának, de még mi is megengedhettük, mert a magyar viszonyokhoz képest is hihetetlenül olcsó. A pohár borhoz, vagy üdítőhöz jár itt is a tapas – ingyen, és tényleg ingyen – mi két nagy tál sertéspörköltet, mellé krumplit, friss kenyeret és egy tál sült, erős, kesernyés zöld paprikát kaptunk.

Az asztalok körül kutyusok játszottak, időnként jött egy szenegáli, aki napszemüveget, ékszereket, esernyőt, sálat és a fenet tudja, mit árult, nem zavarta, hogy nem kérünk semmit, mosolyogva megállt beszélgetni, aztán ment tovább. A következő étteremben a pohár bor mellé kaptunk egy halom frissen készült húsgombócot valamilyen szósszal – a svéd húsgolyóra emlékeztetett -, krumplival, kenyérrel. A harmadik helyen házilag készült májpástétom volt kenyérrel és ropogós sós kekszekkel. Sehol nem fizettünk 17 eurónál többet. Nem fejenként, összesen heten.

Úgy tűnt, ez egy életforma. Az emberek munka után betérnek egy pohár bora, egy kis tapasra. Aztán egy másik, majd harmadik helyre. Mindenhol mást kínálnak, mindenhol friss és finom az asztalra tett étel és mindenhol jár a bor, de az üdítő mellé is. Ahány pohárral rendel az ember, annyiszor hozzák a tapast.

Az üzletek, az éttermek, kávézók, aprócska boltok, melyekben Alladin csodalámpájától kezdve a fűszerekig mindent árulnak, éjszakáig, vagy akár hajnalig vannak nyitva. Az emberek pedig egyszerűen élvezik az életet, ledolgozták a napi munkaidőt és nem haza rohannak, hanem az utcára. Gyerekkel, kutyával, nagyival. Csoportosan. Fagyiznak, esznek, isznak. Ennek ellenére egyetlen részeg embert nem láttam (biztosan van, de én nem futottam össze egyel sem), veszekedést nem hallottam. Biztosan vannak problémák itt is bőven, de szerencsére én a szép arcát láthatom Granadának. A befogadó. Sehol, senkit nem zavart, hogy a társaságunk három nyelven ordítozott – magyarul, spanyolul és angolul -, az sem zavart senkit, amikor csupán egy adag levest és egy adag főételt rendeltünk (nem volt már hely a hasunkban a tapastól, de meg szerettük volna kóstolni a hely specialitását, hanem a pincér megkérdezte, hogy meg szeretnénk-e osztani az ételt és hozta a hét villát, hét kanalat az egy adag kajához. A színes, a gazdag Granada mutatta meg az arcát. Szeretem ezt, amit látok és érzek. Jó lenne majd hazavinni valamit belőle.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.