December 10,  Hétfő
header-pic

Határokon Átívelő Szellemi Táplálék

NEHAZUGGY


A nép majd eldönti?

Eltűnődtem ezen a mi „demokráciánkon”. Meg valamelyest az összes többin is. Arisztotelész szerint az oligarchia a vagyonosok érdekeiért van, a demokrácia meg a szegényekéiért. Arisztotelész a történelem egyik legokosabb embere volt, jó volna őt jól érteni. Ehhez az kell, hogy lehetőleg teljes terjedelmükben értsük az általa használt fogalmakat. Itt van mindjárt ez a démosz meg a belőle alakult demokrácia, amit mi úgy fordítunk, hogy néphatalom, népuralom, ha kicsit precízebbek vagyunk, hozzátesszük, hogy ez a népuralom a legitimációja a megválasztott közhatalomnak.

A baj az, hogy a démosz kettős jelentéséből azt használjuk, amit több évszázad politikusai használandónak ítéltek, mert az ő érdekeiket az újkorban ez szolgálja, csakhogy ez a démosznak az a jelentése, ami a demokráciáról szólva nem használható. Mert jelentette ugyan a teljes népet is, de az a démosz, amiből a demokrácia kifejezés lett, az annak a polgárságnak az egésze, ami a demokratikus görög népgyűlésben a rendeleteket hozta – mely rendeletek kialakításához a teljes népnek semmi köze nem volt. Ebbe a teljes népbe beletartoztak persze a szegények, de ez a fogalom sem a mi jelenlegi szóalkotásunk szerint értelmezendő: szegények voltak azok az iparosok, földművesek és más foglalkozást végzők, akik a saját munkájukból éltek, a gazdagok pedig azok, akik másokat dolgoztattak. A görög népgyűlésben részt vettek persze a szegények, azaz a tekintélyes iparosok például, de azok a demokratikus döntések nem a mai értelemben vett szegények, azaz nem a rabszolgák, nincstelenek, napszámosok érdekeit szolgálták.

Azt írja Moses Finley, a XX. század egyik legjelentősebb ókortörténésze, hogy „a görög és római írók és szónokok könnyűszerrel csúszkáltak át egyik értelemből a másikba, és amikor a demokráciát bírálták, könnyűszerrel dorongolták le a démoszt… a görög nyelv gazdag olyan eufemizmusokban, melyek elfogultak, akár csak az irodalom, amiben felbukkannak… a „gazdagok” helyettesítésére a görög szerzők olyan szavakat használtak, melyek szó szerint ezt jelentették: a „hasznosak” vagy „érdemesek” (khrésztoi)… a „szegényekre” azt mondták: a „sokak” (hoi polloi), a „hitványak” (kheironesz)…” Ami azt jelenti, hogy az eredeti fogalmi distinkció elhomályosításából már egyes görög írók is kivették a részüket (mellesleg a khrésztoi – teszem hozzá ezt már én – a töve az arisztokrácia szónak, ami a legjobbak, a legérdemesebbek uralmát jelenti).

A görög filozófusok keresték az ideális államot, amiben megszüntethető volna a szegények és gazdagok ellentéte, de valahogy nem találták. Inkább megnyugodtak abban, hogy a démosz a hibás, amiért nem képes megszüntetni az önérdekből cselekvő gazdagok hatalmát. Úgyszólván semmiben nem különbözött ettől Róma, a démosznak megfelelő populus, csak ők valamivel kevesebbet törődtek a látszattal. A senatus consultum optimum, azaz a szenátusi határozat arra ügyelt, hogy az állam érdekei ne sérüljenek. Sok ezer rómait mészároltak le a senatus consultum optimum, más néven a kihirdetett szükségállapot alkalmával, miközben Cicero hevesen forgatta a szemeit A törvényekről című munkájában azt állítván, hogy a magisztrátusnak még rendkívüli állapot esetén is azt kell szem előtt tartani, miszerint „a nép üdve a legfőbb törvény” (salus populi suprema lex esto). Ez volna az a csodaként tisztelt ókori demokrácia néhány mondatban elbeszélve.

És hogy miért szolgálja az újkor politikusainak érdekeit az a fogalom, ami nem azonos a demokrácia eredeti jelentésével? Egyrészt mert nagyobb „felhatalmazást” jelent, ha a teljes köznépre lehet hivatkozni, másrészt és legfőképpen, mert a demokrácia kiterjesztése, a teljes választójog annak a leányálomnak az igazi megvalósulása, amiről az ókori görögök el sem tudták képzelni, hogy valamikor „működni” fog: a butaság, a primitív, gondolkodásra alig képes tömegek uralma, azoké az embereké, akik éppen a tudatlanságuk következtében bármire rávehetők és fillérekért megvásárolhatók, és akik a jelen pillanatig minden országban és minden társadalmi formában a túlnyomó többséget jelentik. Erre nemcsak a csúti futballista aljas manipuláció sorozata példa, tessék csak az amerikai elnök megválasztására emlékezni, de itt vannak a szomszédaink, az osztrák szélsőjobb befolyása és több nyugat-európai ország hajszálon múlt választási eredményei.

A XX. század kiterjesztett választójoga voltaképpen inkább gyengítette a demokráciát, és visszahozta a timokráciát. Mert ugye nem kell mondanom, ez a választási rendszer (néhány ország kivételével) már nemcsak az  újkori értelemben vett szegénység érdekeit nem szolgálja, az arisztotelészi szegényekét sem, ez a politikusoknak, azaz a vagyonosoknak az érdekében kitalált rendszer (a timokrácia az anyagi javak szerint osztja a politikai jogokat, nem volt éppen véletlen, hogy az 1848-as áprilisi törvények közül éppen a cenzus – a vagyonsúly – eltörlését lazsálták le, census latinul esztendei jövedelmet jelent). A rendszer mindenképpen előnyös a politikus számára, akkor is, ha eszében sincs beismerni: a pallérozott elme rengeteg pénzbe kerül, a sok tanult ember előbb-utóbb véget vetne a politikusok uralmának. Tetszik tudni, ki a finn miniszterelnök? Esetleg a svájci? A finnek és a svájciak sem tudják. Ezzel csak azt akarom mondani, van arra példa, hogy a politikusok maguk számolják fel a timokráciát, ennélfogva ez nem reménytelen cél. Nekünk az. Itt Magyarországon, a minden mást elsöprő ekhtrokráciában (bocsánat, amennyiben ezzel a kifejezéssel még nem találkoztak, akkor ez a saját szóalkotásom, ha még tudok valamennyit az ógörögből, ez a gyűlölet uralmát jelenti) nincs semmi esélyünk arra, hogy akár a közös ellenséget felismerjük, el vagyunk foglalva a mi kis fenekedő magángyűlöleteinkkel. Meg a diktatúrába hajló nyílt autokráciával, minthogy a dagadt futballistának annyi esze sincs, amennyi a sima cenzus működtetéséhez kellene, pedig az sokkal kevesebbeknek tűnne fel, mint amit csinál. Na jó, azt persze figyelembe kell venni, hogy az illető súlyos beteg. Ilyen finom distinkciók esetén, mint a diktatúra megkülönböztetése egyéb elnyomó rendszerektől. Amikor „megválasztják” miniszterelnöknek, akkor nem kell figyelembe venni. Minél betegebb, büdösebb bunkó, annál jobb. Az ország egy részének.

Mit tudunk azokról, akik nem mentek el szavazni? Ez körülbelül 3 000 000 (hárommillió) ember (szerintem jóval több, de minthogy senkit nem igazán érdekelt, a Pártra valójában hányan szavaztak, csak a „hivatalosan” hamisított adatokat használhatom). Miért nem érdekel ez még ma sem senkit? Vagy csak én nem ismerem a szociológiai kutatás eredményeit? A Fidesz nevű nyúlós ragacs senki mást nem környékezett meg, csak azt a körülbelül 1,8 milliót, akik rájuk szavaztak? Vasárnap délután még úgy be voltak szarva, hogy nem lesz elég a massza még a csaláshoz sem, miért nem szedtek össze több embert? Ha nekik sem sikerült ezeket mozgósítani, akkor kinek fog? Akik nem mentek el szavazni, azok az analfabéták? Ennyien nincsenek. Tárjuk szét a karunkat, ezek kívül esnek a demokrácia fogalmán, ezek a nincstelenek, az éhező, nyomorgó szegények, nincs mit tenni? Ez nem az a démosz, ami a demokratikus görög népgyűlésben a rendeleteket hozta, ez a kheironesz, azaz a hitványak, ezek azok, akiknek az őseit a senatus consultum optimum lemészároltatta.

Nagyjából hárommillió ember. Legnagyobb részük nyilván a rabszolgák rétegéhez (osztályához?) tartozik. Tényleg, a mi országunk közmunkásait mi különbözteti meg a rabszolgáktól? Talán az, hogy az ókori rabszolga annyit kapott a tulajdonosától, amennyi szükséges volt az életben maradásához, mert kellett a munkája. A közmunkás nem kap annyit sem a tulajdonosától, mert nem feltétlenül szükséges életben maradnia, a munkája ugyanis nem kell, az egész réteg (osztály?) úgy fölösleges, ahogy van, púp a rabszolgatartók hátán.

Hárommillió ember. A politikusokat nem érdeklik. Ha én civil szervezeteket alapítanék, és azokra bíznám, hogy a megfelelő embereket kiválasszák az ügyek vitelére, engem érdekelnének ezek az emberek. Egész jó kis tömegbázis például. Az a sokaság, amit még egyetlen országban sem sikerült megszólítani, mert a politikusok mindenütt a világon úgy tartják (pedig nem is ismerik a fogalmat), hogy elég nekik az arisztotelészi démosz, de legfőképpen a khrésztoi, az érdemesek, akik mindig el tudják intézni, hogy elég szavazó legyen. Különben a politikusok valószínűleg hiába próbálkoznának ezzel a réteggel, ezek a szegények (akiknek a legnagyobb része persze értelmes ember) nem állnának szóba velük. És vajon a civilekkel? Hát… egy kísérletet megér. Legalább tudni, hogy kik azok, és mit akarnak. És akkor már lehetne hivatkozni rájuk. Nem tudom, miért, de én pontosan olyan fontosaknak tartom őket, mint magunkat, akik a szavazatainkkal fenntartjuk a demokrácia látszatát.

Május nyolcadika még elég messze van. Milyen lenne kiállni a demokratikus népgyűlés elé és azt mondani, mi mostantól a hoi polloi, a sokak képviselői vagyunk? Ha én civil szervezeteket alapítanék, hogy azok megkérjék a megfelelő embereket az ügyek intézésére, akkor én május nyolcadikáig alaposan foglalkoznék ezzel a dologgal. Ja, azt kérem szépen ne tessék mondani, hogy erre nincs elég pénz. Megenné ugyanis a fene az egészet, ha volna, ha ezt nem lelkesedésből tennék valakik. Sokan. Ebben az országban sokan vannak fiatalok, akik erre képesek és hajlandók. Még. Aztán május kilencedikétől már nem lesznek annyian.

P.S.: Valami még eszembe jutott. Egy barátom (nemrég halt meg, Pál Lászlónak hívták) megkérdezte 1994-ben, hajlandó volnék-e segíteni neki, Zala megye képviselő jelöltje, de nincsenek jó hírei. Elmentem Zalába. Visszajőve azt mondtam Lacinak, a dolog elég reménytelennek látszik, színtiszta kisgazda az egész megye, de valamit megpróbálhatok. Nem voltam éppen fiatal, a politikától is éppúgy undorodtam, mint most, annál jobban csak a kisgazdáktól, Pál Lászlót meg kedveltem, nem utolsó sorban egy siófoki pincértől tudtam, mikor a zsúfolt étteremben megszólaltam, hogy „ez úgy látszik, reménytelen”, mire a pincér azt mondta: ennek a basszusnak semmi sem reménytelen – bármilyen valószínűtlen is ma már, napi két, két és félmillió hallgatóm volt a Danubius Rádióban, nem tudtam úgy megszólalni, hogy rám ne ismertek volna. Visszamentem Zalába, jártam a kocsmákat, jazz- meg cikizene bemutatókat tartottam a művházakban, kimentem a tavaszi határba, leültem az árokpartra, beszélgettem a parasztokkal. Aki magától nem ismert, annak megmondták, mit kell tudni rólam, a többi az én dolgom volt. Pál Lászlót meg-megemlítettem. Hogy a haverom. Együtt iszunk. Vagy ilyesmi. Néhány szó. A 94-es választásokon többen szavaztak rá, mint az összes többire együttvéve. Csak mondom.

Ja, engem akkor rúgtak ki először a Rádióból. Arról is meséltem. De pénzt ezért nekem senki nem adott. El sem fogadtam volna. Pedig a nagyobbik fiam tartotta el a családot, akkor visszament gyerekszínésznek. Pedig azt mondta, már elege van.

A Szalonna egy teljes mértékben civil, független véleményportál. Nem kérünk és nem fogadunk el támogatást senkitől, csak az olvasóinktól. Ha olvasni szeretnél, nem ugrik az arcodba egyetlen reklám sem. Ez csakis úgy lehetséges, ha te fizetsz a munkánkért. Kizárólag ezekből a támogatásokból működik a Szalonna, hónapról hónapra. Ha kiürül a becsületkassza, elfogy a Szalonna. Ne úgy fogd fel, mintha koldusnak adnál, hanem úgy, mintha az újságosnál fizetnél rendszeresen a kedvenc magazinodért.